Arra a néhány perce, amit egymás karjaiban töltöttünk, nem csak a külvilág szűnt meg, hanem minden gondunk is. Nem foglalkoztunk a problémákkal, csak mi ketten léteztünk. Legalábbis én így éreztem, s Leyla szeméből ugyanezt olvastam ki. És még valamit, azt, hogy bárcsak ez a pillanat soha ne érne véget.
De persze előbb-utóbb ki kellett bontakoznunk az öleléséből. Ám még akkor is úgy éreztem magam, mintha a felhők felett járnék. Egy ideig némán álltunk ott egymással szemben. Már nem öleltem őt magamhoz, de még fogtuk egymás kezét, s mélyen a másik szemébe néztünk.
Eszemben sem volt megtörni a varázst, úgyhogy nem szólaltam meg. Úgy éreztem, ő hasonlóképpen van ezzel. Már majdnem ismét magamhoz húztam, hogy újra megcsókoljam… ám akkor megtörte a csendet.
A szavai kicsit távolról csengtek a fülembe, mintha most ocsúdnék fel egy álomvilágból, s vissza kellene rázódnom a valóságba. Végül is valahol éppen ez volt az igazság.
– Tudnod kell, hogy…
És itt elakadtak a szavai. Még egyszer belekezdett, aztán még egyszer.
– Tudnod kell, hogy nagyon fontos vagy nekem…
Melegség járt át, még azzal együtt is, hogy éreztem, igazából nem ezt akarta mondani.
Leyla elengedte a kezemet, elfordult tőlem, s a fejét is elfordította. Így mondta ki: – Tudnod kell, hogy szeretlek!
Megfordítottam, magamhoz húztam, s megint megcsókoltam. Újra kezdődtek a varázslatos percek…
Nyilván nem maradhattunk ott az utcán örökre. Már csak azért sem, mert azt akartuk, hogy Aybüke nénin kívül a családból senki ne értesüljön a reggeli incidensről. Legalábbis egyelőre. Így haza sétáltunk. Bár nekem a csókunk után ez egy kicsit furcsa volt elsőre, de Leyla megkért rá, ne fogjuk egymás kezét, hiszen ő hivatalosan még Kerem jegyese. Megértettem, s nem is problémáztam ezen. Már csak azért sem, mert belülről majd’ szétvetett a boldogság.
Nem hittem volna, de Törpe többször is befurakodott a gondolataimba. Valószínűleg nevetett volna rajtam, s azon, hogy ilyen dolgokról, amik velem most megestek, csak lányregényekben lehet olvasni, s a nyálas tévésorozatokban lehet látni. Ezen egy picit elmosolyodtam, s Leyla egyből meg is kérdezte, mi az, ami ennyire tetszik.
-Nem tűnt fel, hogy egyfolytában vigyorgok? – kérdeztem vissza.
– Csak most, mintha el is nevetted volna magad.
– Annak örülök… Úgy értem a csókunk után… Szóval, kettőnk miatt mosolygok folyton.
Tény, hogy nem tudtam jól egymás után illeszteni a szavakat. Ám ez Leylát inkább meghatotta, mint hogy zavarta volna. Hirtelen ötlettől vezérelve megszorította a kezemet, s úgy fél percig mégiscsak kézen fogva sétáltunk az utcán.
Először hozzánk indultunk, úgy értem, a szállásomra, Nurgül nénihez, miközben Leyla kétszer is hazatelefonált. Jó sokáig beszélt az anyukájával, aztán viszont elég hamar összefoglalta nekem a lényeget.
– Tudod, úgy volt, hogy ma este nálunk vacsorázol. De inkább elhalasztottam ezt holnap estére. Nagyjából már mindent elmondtam a szüleimnek arról, hogy mi történt velem Mallorcán. Persze nem tudják, hogy együtt voltam Ömerrel, de ez most mindegy is – itt azért Leyla lesütötte a szemét – Azt viszont természetesen tudják, hogy te mentettél ki az emberrablók karmaiból. Szeretnék ezt neked nagyon megköszönni. Most azonban még valamit el kell mondanom nekik rólad, kettőnkről… – a mondat végére láthatóan elpirult.
– Mit szeretnél még elmondani? – kérdeztem tettetett kíváncsisággal.
Megállt az utcán, megfogta mindkét kezemet, s a szemembe nézett. – Hát azt, hogy szeretjük egymást.
Csak bámultuk egymásra, nem is tudom mennyi ideig…
– Habár te még nem is mondtad nekem, hogy szeretsz – jegyezte meg kicsit incselkedve, majd folytatta. – Az is lehet, hogy csak én szeretlek. Ha így van, azt leszek kénytelen elmondani, otthon, hogy itt ez a magyar fiú, akibe én bizony beleszerettem, de ő még nem nyilatkozott az érzéseiről. És akkor muszáj leszel ott előttük elmondani.
– Mit leszek muszáj elmondani? – néztem rá mosolyogva.
– Azt, hogy szeretsz engem!
– Ennyire biztosan tudod, hogy szeretlek?
– Hát nem szeretsz?
– Szinte az első pillanatban beléd szerettem, ahogy megláttalak!
(Holnap folytatjuk)