Csigalassúsággal telt el ez a fél óra, sőt, valóban egy kicsit több is volt annál. Beszélgettünk, de őszintén megmondom, nem, hogy visszaemlékezni nem tudok rá, már akkor sem igazán tudtam, miről folyt a szó. Léttam Leylán, hogy borzasztó ideges, hiába próbálta leplezni. Igyekeztem nyugtatgatni őt, miközben folyamatosan azon gondolkodtam, hogy tudnék segíteni, miként tudnánk kimászni ebből a helyzetből.
Végre megjött Aybüke néni. Leült az asztalunkhoz. A szemével jelzett a pincérnek, hogy nem kell odajönnie, majd később rendel. A törököknél kicsit szokatlan módon egyből a tárgyra tért, s ezt a rövid mondatot angolul mondta.
– Fizetnünk kell!
Én kicsit meglepődtem, de Leylán láttam, hogy megkönnyebbült. Megszorította a nagynénje kezét. Ezek szerint ők ezt jó hírnek vették.
Csakhogy Aybüke gyorsan hozzáfűzött még valamit a mondandójához, de ezt már törökül, mire Leyla elkomorodott, majd ezt követően a néni kicsit hosszabban beszélt, Leyla arckifejezése pedig szinte folyamatosan változott. Nagyon vártam már, hogy lefordítsa nekem, miről van sző.
Hozzám fordult.
– Sokat kell fizetnünk.
– De mégis mennyit és miért? – kérdeztem.
– Kétszázötvenezret.
Ez így elsőre nem tűnt olyan soknak, s ezt látva rajtam gyorsan hozzátette:
– Én is így voltam vele. Török lírában valóban nem lenne sok, de euróban kérik. Kétszázötvenezer euró pedig mifelénk nagyon sok pénz…
– Nem csak tifelétek – vetettem közbe, s folytatni is akartam, de Leyla még nem fejezte be.
– Két dolog van még. Az egyik, hogy ennek a pénznek az egy részét, a nagyobb részét nekem kell megfizetnem… A másikat, a kisebb részét, ötvenezer eurót pedig neked. Pontosabban, nektek.
Önkéntelenül felnevettem. – Mi van?
– Ne aggódj! Természetesen ezzel neked nem kell foglalkoznod. Segítettél, s ezért örökre hálás leszek, az egész családom hálás. Nem kell ezt az összeget előteremtened. Megoldjuk mi, csak… – Leyla felsóhajtott – Pillanatnyilag még nem tudom, hogyan.
Én azonban még mindig értetlenkedtem.
– Elmagyaráznád nekem egyáltalán, hogy miért kellene fizetnem? Tényleg csak úgy kíváncsiságképpen.
Aybüke néni közbeszólt – valószínűleg érthette, éppen hol tartunk a beszélgetésünkben. Ezért Leyla egy pillanatra csendre intett. Talán, ha két percig beszélhettek törökül, igaz nagyon gyorsan tették.
– Azt kérte, ezt most szó szerint fordítsam le neked. Szóval, igazából az egész folyamatot kellene megértened. Olyan dologba avatkoztál, avatkoztatok bele, amihez semmi közötök. Megsértettetek egy nagyhatalmú embert. Aki mégis hajlandó szemet hunyni a történtek felett. Ha fizetsz. Pontosabban, ha fizetünk. És bármennyire is furcsa neked ezt elfogadnod vagy megértened, de ez valóban jó hír. Alakulhatott volna Aybüke mai tárgyalása sokkal rosszabbul is. Annyit mondott még, s ezt kérte, külön emeljem ki, nagyon bátrak voltatok, s nem tudjuk ezt elégszer megköszönni neked. Ezért természetesen neked nem kell foglalkozod a pénzel. Ezt pedig már csak én teszem hozzá, nem is értem, miért akarta, hogy elmondjam neked, az összeg egy részét tőled várják Ömerék.
– Nagyon is jó, hogy elmondtátok. De az biztos, hogy nem fogunk fizetni ezeknek a szemeteknek! És nektek sem kell!
Még bőven folytattam volna, de Aybüke néni megint csak kitalálta, nagyjából, miket is mondhatok eléggé emelt hangon. Felém fordult, s törökül kezdett beszélni. Leyla úgy fordította a szavait, mintha egy szinkrontolmács lenne, csak nagyon kicsit akadozott néhol.
– Ezeknek a bűnbandáknak saját szabályaik vannak. Néhány közülük olyan hatalmas, hogy felette állnak a törvényeknek… Ezt mindenkinek el kell fogadnia, aki itt él. Leyla… bocsánat, vagyis én egy olyan ügybe keveredtem, amibe nem lett volna szabad… Kiszabadítottál onnan. De ezzel ennek a dolognak nincs vége. Jó egyezséget sikerült kötnünk. Ennek örüljünk. Csak…
Aybüke néni nem folytatta, de Leyla nélküle is be tudta fejezni.
– Csak az nem tudjuk, honnan teremtünk elő ennyi pénzt.
Kicsit lehiggadtam, de ez persze nem azt jelentette, hogy egyet is értek velük. Leyla szomorkásan folytatta:
– Aybükének az a véleménye, hogy szólnunk kell a szüleimnek. De én nem akarom, hogy megtudják, pontosan mi minden történt Mallorcán. Viszont ennyi pénzt az egész család segítsége nélkül biztosan nem tudunk összeszedni. Nem tudom, mi legyen, de az biztos, hogy nincs sok időnk eldönteni.
– Biztosak vagytok benne, hogy fizetni akartok nekik?
Aybüke néni bólogatott.
Nem tudtam mit mondani nekik. Én másképpen igyekeztem volna megoldani a problémát, de abban igazat kellett adnom neki, ők tudják jobban, náluk hogyan lehet elintézni az ilyen dolgokat.
Leyla és Aybüke kettesben távoztak. Én nem akartam még visszamenni a szállásomra, Nurgül nénihez, inkább lesétáltam Az Aranyszarv öbölhöz. Arra gondoltam, itt az ideje, hogy én is tanácsot kérjek. Bár pontosan tudtam, Törpe mit fog mondani, ha meghallgatja, hogyan alakult tovább a történetünk itt, Isztambulban.
(Jövő héten folytatjuk)