Több üzenetet is írtam nekik az elmúlt napokban, úgyhogy azért nagyjából képben voltak, mi a helyzet velünk. Így azon sem csodálkoztam, hogy Törpe köszönés helyett így vette fel a telefont:
– No, akkor ezek szerint megtörtént a lánykérés. De gondolom nem olyan ostobák, hogy igent is mondtak a szülők. Vagy igen? És akkor már készülhetünk is az esküvőre? Itt van lent a másik utcában egy gyros-os, vagyis nem gyros-os, egy kebabos. Ott dolgozik egy figura, Umut. Ő elég jól tud magyarul. Géza a szomszédból, tudod, akit csak Gézamalacnak hívok, ő szokott beszélgetni vele. Ez az Umut azt mondja, Törökországban állítólag a nagyon rövid jegyesség a szokás. Van, hogy csak pár hónap az egész…
És folytatta, folytatta anélkül, hogy én egyáltalán beleszóltam volna a telóba. Igazából kicsit már meg is bántam, hogy felhívtam. Pontosabban, hogy őt hívtam fel. Ha Tamásnak vagy Ábelnek telefonáltam volna, már bőven elmondhattam volna, mit akarok.
Törpe viszont csak tolta a szöveget. Éppen ott tartott, hogy nyilván azért jelentkezek, hogy elhívjam őket az esküvőre. De nem mindegy mikor lesz, mert náluk kis túlzással, már bármikor megszülethet a baba, és mondjuk jólesett volna neki, ha a kicsi és az anyja hogyléte iránt is érdeklődök…
Épp elérkezettnek láttam az időt, hogy félbeszakítsam a szóáradatát, hátha végre elmondhatom azt, amiért hívtam. De hirtelen eszembe jutott valami.
Tört angolsággal, kicsit lassan, de határozottan mondtam a telefonba:
– Good evening! I am Lieutenant Jumurdzsák from the Istanbul City Police Department. This mobile phone I’m calling from was used in the commission of a crime.
Ha már nem hagyott szóhoz jutni, úgy tettem, mintha a török rendőrségtől hívnám erről a mobilról, amit egy bűncselekmény elkövetésénél használtak.
Hirtelen csend lett, Törpe elhallgatott.
Legalább egy fél perc telt el. Szinte már hallani véltem, ahogyan kattognak a fejében a fogaskerekek.
– Szopatsz Márkó, igaz?
Most én hallgattam.
– Jumurdzsák hadnagy az isztambuli rendőrségről? Jumurdzsák, nagyon vicces! Ennél jobbat nem tudtál kitalálni?
– De legalább most, hogy kicsit elakadtál, elmondhatom végre, amiért hívlak.
– Elmondtam. Szép részletesen, minden történést, ami azóta megesett velünk, hogy leszálltunk az ide tartó repülőről. A romantikusabb részeket egy kicsit elnagyoltam. Törpe meglepően kevésszer kérdezett közbe. Viszont a végén azt mondta, számára teljesen egyértelmű, hogy ide kell jönniük, s azt is megemlítette, talán jobb lenne, ha nem hárman érkeznének, hanem egy kicsit többen.
Semmiképpen nem tudtam lebeszélni erről. Csak annyit sikerült elérnem nála, hogy azért ezt beszélje meg Ábellel és Tamással.
Ahogy letettük a telefont, egyből hívtam Ábelt. Foglalt volt a száma, amiből egyértelműen kiderült, hogy Törpe villámgyors volt, s megelőzött. Tudtam, hogy ha ők ketten egyetértenek, Tamást biztosan meggyőzik… És a lelkem mélyére nézve nem bántam volna, ha a legjobb barátaim velem lettek volna. De a következő pillanatban már arra gondoltam, Leyla és Aybüke néni hányszor kértek meg arra, engedjem, hogy ezt az ügyet ők intézzék, a maguk módján. Mert nem úgy mennek errefelé a dolgok, mint azt Európában megszoktuk.
Tudtam, hogy Törpe nagyon hamar hívni fog. Alig telt bele tíz perc, s már csörgött is a mobilom.
– Mindkettőjükkel beszéltem. Van holnap este hétkor egy gép. Azzal utazunk.
– Elmondtad nekik, hogy én ezt nem tartom jó ötletnek?
– Igen, elmondtam.
Mivel nem szóltam semmit, folytatta: Márk, mindkettőjüknek ugyanaz a véleménye, mint nekem. És… köztünk szólva, ha úgy éreznéd, hogy nem kell segítség, valószínűleg nem is telefonáltál volna. Szóval, ne vitatkozzunk ezen. Neked, nektek segítség kell, mi pedig érkezünk. És mint mondtam, elég hamar.
Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Arra jutottam, talán igaza van. Abban mindenféleképpen, hogy egy olyan problémával találtam szemben magam, amit egyedül nem tudok megoldani. Ám arról sem voltam meggyőződve, hogy az lesz a megoldás, hogy mi négyen összeakaszkodunk az itteni nehézfiúkkal. Viszont az kétségtelenül jól esett, hogy a barátaim első szóra ugranak, s jönnének segíteni. Sőt, igazság szerint még kérnem sem kellett őket.
– Törpe, szép tőletek, hogy jöttök. Igazán nagyon köszönöm! Annyit érts meg, azt, hogy idejöttök, valahogy fel kell vezetnem Leylának és a nagynénjének. Ők biztosan meg fognak ijedni. Nem akarnak semmilyen balhét.
– Értem, de…
Nem hagytam, hogy közbevágjon.
– Ennyit engedjetek meg. Egy nappal gyertek később. Ezen az egy napon biztosan nem múlik semmi.
-Hát sajnos már megvettük a jegyeket.
– Hogy a lószarba vehettétek meg a repülőjegyeket az elmúlt 15 percben?
– Úgy, hogy Tamás 2 perce küldött egy üzenetet. Megvannak a jegyek. Tudod milyen, egyből intézkedik. Holnap a 7 órás géppel indulunk. Addig simán tudsz szólni Leylának.
(Jövő héten folytatjuk)