Mit mondjak, sok mindenre készültem, de azzal nem számoltam, hogy ezen az estén megkérem Leyla kezét. Nem azért, mert annyira elképzelhetetlennek tartottam, hogy elvegyem azt a nőt, akit szeretek. De mégis egy pillanatra lefagytam. Sokan írják és mondják, hogy vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor egy másodperc alatt is rengeteg minden átfut, vagy inkább átrohan az ember agyán. Annyi minden, hogy a valóságban ennyi dologra nem is lenne képes gondolni ennyi idő alatt. Velem is valami ilyesmi történt.
Az első, ami eszembe jutott az az volt, hogy miért is ne… Leyla szemébe néztem, s ugyanazt a szerelmet láttam benne, mint amit én is érzek. De szinte ugyanakkor befurakodott az agyamba Törpe vigyorgó arca, aki azt mondta nekem: „Miért is legyen jobb neked, mint nekem?!” – és közben persze röhögött. Ez hozta magával azt a gondolatot, hogy a házasság, de persze a lánykérés is még túl korai. Alig ismerjük egymást, s máris érkezett a következő gondolatfoszlány, hogy addig amíg Leyla veszélyben van, amíg mindannyian veszélyben vagyunk, nem kellene ilyen formában tervezgetnünk a közös jövőt. Majd láttam magam az eljegyzési partinkon itt, Törökországban, aztán az esküvőnkön otthon, Budapesten. Biztos meglepődhettem egy kicsit, hogy a jövőbe látok, mert a következő pillanattöredékben azt láttam, Isztambulban tartjuk az esküvőnket. Először az ugrott be, hogy ez lehetetlen, de mindjárt utána az, hogy nagyon is lehetséges. Simán tarthatunk egy esküvőt itt és ott is. Anyám arca is bekúszott a fejembe, ő ragyogó szemekkel gratulált, s magához ölelte Leylát. Az apám viszont csak rázta a fejét. Őt amúgy már legalább öt éve nem láttam, és nem is nagyon tudtam arról, mi lehet vele. Így meglepett, hogy lehet ott az egybekelésünkkor…
Mindez tényleg maximum egy másodperc alatt futott át az agyamon. És ekkor meghallottam Leyla csilingelő hangját, de először úgy, mintha a távolból, vagy mondjuk egy kút mélyéről szólna hozzám. Megismételte a mondatot.
– Márkó, csak vicceltem!
Nagyon bambán nézhettem rá.
– Allah, te komolyan vetted, amit mondtam? Dehogy kell megkérned a kezemet! Senki nem vár el ilyesmit.
Mivel a szülei, Aybüke néni, illetve mindenki más az asztalánál majdnem olyan értetlenül bámultak, mint én, hiszen nem beszéltek angoluk, Leyla lefordította neki, a szerintem túl jól sikerült poénját.
Persze mindenki nevetni kezdett, amit én jó jelnek tartottam, s lassan leesett, hogy tényleg nem várják el, hogy megkérjem Leyla kezét. Bár ő rám kacsintva így folytatta:
– Azt látom a nagy ijedtségedből, hogy épp készültél feltenni a nagy kérdést. Szóval, ha már úgyis elszántad magad, akár meg is kérdezhetsz. Először engem, aztán a szüleimet.
– Meg is kérnélek. De mivel tudom, hogy megint csak viccelsz, nem szeretném, hogy a komolyan feltett kérdésemre viccből kelljen igent mondanod.
Leyla ezt is lefordította a többieknek. Ha lehet, még jobban nevettek. Aybüke néni azonban egy idő után abbahagyta a kacagást. Valószínűleg eszébe jutott, mi vár rá holnap, s ránézve én sem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy egyezkednie kell Ömer emberével arról, hogyan tudjuk kivonni a hatalma alól Leylát. Találkozott a tekintetünk, s ettől nem lettem nyugodtabb.
A vacsorát követően Leyla nyugtatgatott, hogy Aybüke néni tudja, mit csinál, s ezt az ügyet nem tudnánk jobb embere bízni. De láttam, éreztem rajta, hogy ő is aggódik. Nekem leginkább megint csak azt volt nehéz megértenem, miért kell egyezkedni köztörvényes bűnözőkkel. Miért nem megyünk egyszerűen el a rendőrségre, s jelentjük fel őket.
Túlzás, ha azt írom, ezen megint összevesztünk, inkább az a jó kifejezés, hogy támadt egy kis nézeteltérés, amit Leyla végül azzal tekintett lezártnak, hogy nem vagyok tisztában a török viszonyokkal, s azzal, miként mennek náluk a dolgok. Ekkor megint felvetettem, hogy üljünk fel egy repülőre, s utazzunk haza, hozzánk… Mert azzal viszont bizonyosan tisztában vagyok, hogy nálunk, Magyarországon hogy mennek a dolgok.
Erre már csak legyintett.
Azt beszéltük meg Aybüke nénivel, hogy egy kávézóban várunk rá kettesben Leylával, odajön majd, ha végzett annál a bizonyos Erkan Kayánál. Azt mondta, bármire is jut vele, jobb lesz erről nem telefonon beszélgetnünk. Leyla azonban arra kérte, hogy amikor eljön onnan, vagy írjon egy üzenetet, vagy hívja őt, s annyit mondjon a telefonban, jó vagy rossz híre van.
Alig öt perce ültünk be a kávézóba, amikor megcsörrent Leyla mobilja. Villámgyorsan felvette. Ő nem szólt semmit, csak hallgatta a nagynénjét, aki tényleg rövidre fogta.
– Hát, ettől most nem lettünk okosabbak – fordult felém Leyla, miután letette a telefont – Annyit mondott, hogy amit intézett, az nem is túl jó, de nem is túl rossz.
– Ezért felesleges volt felhívnia.
Leyla nem igazán foglalkozott a megjegyzésemmel.
– Nem tetszett a hangja.
– Mennyi idő, amíg ideér? – kérdeztem.
– Ahogy hallottam, már beült egy taxiba. Legalább fél óra az út. Talán egy kicsit több.
(Jövő héten folytatjuk)