Leyla szüleinél igazán jó hangulatban telt a vacsora. Már, ha leszámítjuk azt, hogy azért nekem néha eszembe jutott, vajon mit intéz másnap este Aybüke néni a helyi maffiózókkal. De tényleg annyira kedves volt a családja, hogy jobbára el is feledkeztem az amúgy nem kis gondjainkról. Leyla alaposan felkészített előre, mi illendő és mi nem. Így nem igazán tudtam hibázni, már csak amiatt sem, mert a szülők nem beszéltek angolul. Az üdvözléseken kívül szinte semmit, az én török tudásom pedig nagyjából szintén ennyiben merült ki, úgyhogy végig Leyla tolmácsolt. Vagyis, ha valamilyen kérdésre nem olyan választ adtam, amilyet szerinte kellett volna, akkor kicsit félrefordította a szavaimat. De persze ezt is csak később árulta el nekem.
Természetesen Aybüke néni is velünk vacsorázott, s mivel az ő hangulata is kifejezetten kedélyes volt, lassan én is kezdtem oldódni. Gondoltam, ha ő nem ideges, akkor olyan nagy baj nem lehet. Talán igaza van Leylának, s a nagynénje igazi megoldóember, nem kerülhetünk olyan slamasztikába, amiből ő ne tudna kihúzni minket. Nemsokára kénytelen voltam belátni, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, de akkor, aznap este még mindannyian a vacsorára koncentráltunk.
Apropó vacsora… Nem is vacsora volt ez – nyugodtan írhatom – a tiszteletemre megszervezett étkezés. Ugyanis nem is vettem észre, hogy az elmúlt napokban Leyla, Kerem, sőt még Aybüke néni is észrevétlenül kifaggattak, mit szeretek a török konyhából, vagy van-e valami olyasmi, amiről sokat hallottam, de még nem kóstoltam, és esetleg szeretném kipróbálni. Így az történt, hogy az asztalon szinte csak olyan ételek sorakoztak, amiket a kedvenceimnek tartottak.
Simit például többféle változatban is készült, s mint kiderült, ezeket nem hozatták valahonnan, hanem Leyla édesanyja és a nagymamája készítették el aznap. Mert, mint megtudtam, a simit csak frissen az igazi. A kedvemért csináltak belőle töltött verziókat is, mert állítólag a turisták úgy szeretik, de Leyla figyelmeztetett, hogy a töltetlen az igazi. Így akkor teszem a legjobb benyomást az anyukájára, ha azt dicsérem meg a legjobban, de azért kóstoljam meg a töltötteket is. Így is tettem, s a siker tényleg nem maradt el. Amúgy korábban talán csak egyszer vagy kétszer ettem otthon simitet, de azt nem is lehetett összehasonlítani azzal, amit Leyláéknál kaptam. Azok kedvéért, akik nem ismerik, ez egy sós perecféleség, amit kis kosztorúba fonva sütnek meg. Kívül ropogós, belül puha, s ami igazán egyedivé teszi az ízét, az a pirított szezámmag, amivel gazdagon megszórják.
A simiten kívül leginkább a menemen ízlett, amit korábban még soha nem kóstoltam (csak hallottam róla). Ez leginkább a mi tojásos lecsónkhoz hasonlító étel, amiben gazdagon van préselt paradicsom is, s ez igencsak érződik az ízén. Mint megtudtam, a törökök a menement reggelire fogyasztják, s Leyla azt is megjegyezte, hogy azok az ételek, amiket készítettek nekem, s főleg, amiket el is fogyasztottam, szinte kivétel nélkül reggelire valók.
– Ezek szerint most este reggelizünk… – mondtam vicceskedve, de már akkor, amikor kiejtettem a szavakat gondoltam, hogy egy igazán gyenge poént eresztettem el.
Miután Leyla lefordította, szinte mindenki elmosolyodott az asztal körül, s az édesapja nevetve mondott valamit. Sokkal hosszabban beszélt, mint azt a felvetésem megérdemelte volna.
– Apa azt mondja, ezek szerint a törökök és a magyarok ebben is hasonlítanak, vagy ha ez nem így van, akkor te viselkedsz úgy, mint egy igazi török. Nálunk ugyanis a nap bármely szakaszában lehet reggelizni. Ezek az ételek, amiket te szeretsz, igazán laktatóak és kiadósak. Ő is szokott menement és simitet vacsorázni, ha éppen ahhoz van kedve… – Leyla ehhez végül még annyit tett hozzá, hogy olyan sokszor nem látta ez utóbbit, de szerinte inkább csak azért, mert az apja csak úgy szereti a simitet, ha szinte még meleg.
Persze nem csak a török gasztronómiáról beszélgettünk. Főleg az étkezést követően fordult komolyra a szó. Leyla szülei megköszönték nekem, hogy megmentettem a lányukat. Pedig az igazságot nem is tudták. Vagyis azt, hogy kinek, kiknek a karjaiból sikerült a barátaimmal együtt kimentenünk őt. Arról pedig pláne nem volt fogalmuk, hogy a történet ezzel még messze nem zárult le, s Leyla jelenleg is veszélyben van.
Aybüke néni és Leyla láthatóan igyekeztek minél hamarabb lezárni a társalgás ezen részét, s érezhetően megkönnyebbültek, amikor a Leylával való kapcsolatunk került szóba. Ettől viszont én lettem egy kicsit ideges. Leyla viszont ennek láttán jót nevetett, s próbált megnyugtatni, hogy a szülei igazából modern felfogású emberek, s ha megígérem nekik, hogy a szándékaim komolyak az irányába, s biztosan feleségül fogom venni, akkor nem kell aggódnom, az apja, s a család egyéb férfitagjai nem fognak bántani. Már persze akkor, ha megtartom az ígéretemet.
– De hát pár napja még más jegyese voltál. Legalábbis ők abban a hiszemben voltak, hogy Keremmel össze fogtok házasodni.
Azt, hogy Kerem nevét kiejtettem nem lehetett félre fordítani. Ez volt az este egyetlen olyan pillanata, amikor a Leyla szülei elkomorultak. Pár percig egymás között beszéltek törökül, amit követően Leyla szabadkozott egy kicsit a nevükben.
– Tudod, ez nem könnyű nekik. De sikerült velük megértetnem, hogy én és Kerem egymás között már régen megbeszéltük, inkább barátságot érzünk egymás iránt. Ám ők csak most értesültek erről. Egy kicsit még emészteniük kell ezt. De a szüleim tényleg modern emberek. Nem gördítenek akadályt a kapcsolatunk, pontosabban a jegyességünk elé.
Bambán néztem Leylára.
– Most van itt az ideje, hogy az apám engedélyét kérd! De ne izgulj, az áldását fogja adni a házasságunkra. Már előre megbeszéltem vele.
(Jövő héten folytatjuk)