Isztambuli szerelem 22. RÉSZ

Valóban érdekes élmény volt a fűszerpiac, bár – mint utóbb kiderült – nem csak abban az értelemben, ahogyan Leyla gondolta. Mindenesetre elsőre tényleg megdöbbentő volt látni az áruk tömkelegét. Mást is kínáltak itt a vásárlóknak, nem csak fűszereket, de először tényleg azt látja meg a látogató, hogy valami elképesztő mennyiségű „színes por” van felhalmozva, s nehéz ellenállni annak, hogy ne csodálja, szagolja, kóstolja meg őket az ember.

Megkérdeztem Leylát, pontosan, mit is kell vennünk, s ő készséggel válaszolt is, de én nagyjából semmit nem értettem belőle. Igaz, azt is hozzátette, egyes fűszereknek nem tudja az angol nevét, s az is lehet, olyan is van, amelyiknek nincs is. Arra biztatott, nézzek csak szét nyugodtan, ők Keremmel beszereznek mindent, s ha végeztek, megkeresnek. Ha pedig elveszítenénk egymást a forgatagban, telefonon megcsörget.

Szerencsére amúgy nem is voltak annyira sokan. Kerem szerint azért, mert ez a piac igazából már ráállt a turistaforgalomra, ezért is van az, hogy a fűszerek mellett szinte minden mást kínálnak, de a külföldieknek most még korán van. Hozzájuk viszont tényleg közel van ez a hely, ezért szoktak gyakran itt vásárolni. Ő is biztatott, hogy nézelődjek, s ha venni is akarok valamit, akkor alkudjak bátran és keményen.

Erről az alkudozásról már hallottam, de igazából nagyon nem fűlött a fogam hozzá. Meg is említettem Keremnek, hogy egy kanyi török lírám sincsen, ám megnyugtatott, ez nem jelenthet akadályt, euróért is megvehetek bármit, s az árusok még örülni is fognak neki, ha azzal fizetek.

Nem akartam én venni semmit, viszont maga a piac tényleg érdekelt. Így inkább az embereket figyeltem, a vevőket és az eladókat is. Bár az kicsit zavart, hogy minden egyes helyen leszólítottak, s mindenáron rám akartak tukmálni valamit. Elsőre elkövettem azt a hibát, hogy megkóstoltam egy nagyon érdekesnek kinéző „rózsaszín port”, ami után alig tudtam megértetni az emberrel, hogy nem akarok belőle vásárolni, s a többi fűszerét sem szeretném megszagolni és megízlelni.

Miközben bóklásztam, azért fél szemmel igyekeztem követni Leyláékat is. Volt, hogy teljesen eltűntek a szemem elől, de aztán megint felbukkantak. Messziről nézve kicsit tényleg úgy viselkedtek, mint egy fiatal házaspár. Egy pillanatra féltékeny is lettem Keremre, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, mert annyira meggyőzőek voltak az előbb. Most már biztos voltam benne, hogy nem jelent veszélyt a számomra. Sőt, örültem is, mert a piac előtti beszélgetésünk egyértelműen jelezte, hogy Leyla sem közömbös irántam, s valószínűleg komolyan gondolja azt… Azt, amiről eddig még nem is beszélgettem vele.

Itt tartottam a gondolataimban, s szerintem szép csendben és magamban el is mosolyodtam, amikor égtelen lármára lettem figyelmes. Egyből az villant be az agyamba, hogy valami baj történt Leylával. Gondolkodás nélkül abba az irányba kezdtem el futni, ahonnan a kiabálás jött. Amennyire lehetett, elkerültem az embereket, de kettőt-hármat biztosan fel is löktem. Nem érdekelt, mert éreztem, tudtam, hogy baj van.

Szerintem nagyjából fél perc alatt oda is értem, vagy talán még hamarabb. Azt láttam, hogy Kerem a földön fekszik, s két megtermett fickó éppen rugdosni kezdi. Már mozdultam, hogy segítek neki, de ösztönösen Leylát kezdtem keresni, őt ugyanis nem láttam. Kicsit elbizonytalanodtam, mit tegyek. Szívesen lerángattam volna a fickókat Keremről, de nyilván neki is, mint ahogyan nekem, az volt a fontos, hogy Leylának ne essen semmi baja.

Pillanatokon belül hatalmas tömeg gyűlt össze a verekedők körül, s így semmit nem láttam. Kívül kellett küzdenem magam a sokaságon. Ezt gyorsan és határozottan meg is tettem, villámgyorsan pásztáztam a piacot minden lehetséges irányba, s végre meg is pillantottam Leylát nagyjából 50-60 méter távolságra. Elsőre úgy tűnt, nincs teljesen magánál. Egy fickó támogatta őt. Úgy festettek, mint amikor valaki rosszul lett, s a másik sietve kíséri valahová, ahol mondjuk leülhetnek egy pár percre. Nyilván ez is volt a cél, hogy ezt hitessék el a körülöttük lévőkkel. Azt persze akkor nem tudtam, mi történt Leylával, mit tettek vele. De az egyértelmű volt, hogy meg kell mentenem őt. Ezt a távolságot ténylegesen pár másodperc alatt tettem meg, de eközben a néhány pillanat alatt is rengeteg minden cikázott át az agyamon. Az, hogy igaza lett, hiába szöktünk el Mallorcáról, Ömer keze mindenhová elér. De persze az is szembe jutott, hogy talán teljesen másról van szó. Amit viszont egyértelműen sajnáltam, hogy nincs itt Törpe és a többiek. Akkor nagyobb biztonságban éreztem volna magunkat. Most egyedül kellett megoldanom ezt a helyzetet.

A fickó, aki Leylát rángatta, támogatta, időről-időre hátrasandított, s bármilyen gyors is voltam, nem tudtam elkerülni, hogy ne vegyen észre. Az utolsó pillanatban ellökte Leylát, így készen állt arra, hogy mindjárt rávetem magam. Jól megtermett török volt, de azért tudtam, ha a társai nem sietnek a segítségére, jó eséllyel elbánok vele.

(holnap folytatjuk)

Scroll to Top