Nem mondhatnám, hogy az örömtől megrészegülve fogtam kezet Keremmel. Valószínűleg Leyla is érezhette, hogy nincs rendben valami nálam. Pontosabban, nyilván sejtette, mi okozhatja a gondot. Ezért gyorsan a dolgok közepébe vágott:
– Keremmel jegyesek vagyunk. Ez már egy ideje így van…
Leyla folytatni akarta, de láthatta rajtam, mennyire lesápadtam, mert mielőtt még tovább fűzte volna a szavait, odalépett hozzám és megszorított a kezemet. – Ne aggódj, nincs semmi baj!
Ennyi elég is volt, nem idegeskedtem tovább. Valójában nem is ez a rövid mondat nyugtatott meg, s még csak az a hangsúly sem, ahogyan mondta. Sokkal inkább az, ahogy megfogta a kezemet. Ez volt az első alkalom, amikor így ért hozzám. És ennyiből már éreztem, bármi is lesz a folytatás, bármi következik ezután, ő nem vert át. Mert az érintések nem tudnak hazudni.
– Szóval, ez csak a hivatalos helyzet. Ezt a házasságot a szüleink szeretnék. Tényleg már nagyon régen megállapodtak ebben, s mielőtt Kerem kiutazott Amerikába meg is tartottuk az eljegyzést. És igen, az is tény, hogy ez itt nagyon sokat számít, lényegében már majdnem házasság. De már ő is beszélgetett erről az édesapjával, s hajlanak rá, hogy felbontsuk ezt a köteléket. Lassan belátják ők is, más lett a világ.
Meglepetésemre Kerem is közelebb lépett hozzám.
– Azért jöttem én is, hogy együtt mondjuk el neked, nem akarunk összeházasodni. Mert elképzelhető, hogy esteleg egyesektől mást fogsz majd hallani. De ez az igazság.
Szerettem volna valami köszönömfélét mondani neki, nekik… Ám Leyla még nem fejezte be.
– Nem arról van szó, hogy nem szeretnénk egymást. Együtt töltöttük szinte az egész gyerekkorunkat. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. De ennél nem többek.
– Így van – vette át a szót Kerem – Szoros barátság köt össze minket, és ahogy Leyla mondta, testvéri szeretet. Talán egy időben mi is elhittük, hogy lehet majd ebből több is, de akkor még nagyon fiatalok voltunk. Összekevertük azt, amit a családjaink szerettek volna, azzal, amire mi vágytunk.
– És Keremnek időközben lett is Amerikában egy komoly kapcsolata – tette hozzá még mindig sietve Leyla.
– Pontosan. De ezt itthon még nem mindenki tudja. Ezért arra kérnélek, hogy egyelőre te se reklámozd!
Ez volt az a pillanat, amikor én is szóhoz jutottam.
– Nagyra értékelem, hogy mindezt így közösen mondtátok el nekem. Tényleg nagyon köszönöm! Annál is inkább, mert ha hivatalosan nézzük, nem kellett volna beavatnotok engem a kettőtök dolgaiba. Hiszen hivatalosan semmi sincs köztem és Leyla között. Sőt, valójában még egyáltalán nincs is.
Azt, hogy „még egyáltalán nincs is” egy kicsit más hanglejtéssel ejtettem ki, s ennyi is elég volt ahhoz, hogy Leyla elpiruljon. Ennek következményeként megpróbálta elhúzni a kezét, mert amúgy még mindig kézen fogva álltunk. Ám én nem engedtem, mire még inkább elpirult.
– Nem foghatjuk egymás kezét – jelentette ki félénken – Megszólnának minket az emberek.
– De hát nem is ismernek minket – vetettem közbe.
– Bármikor feltűnhet egy szomszéd vagy egy ismerős. Nálunk ezt tényleg nem illik. És itt van Kerem is. Sokan tudják, hogy mi jegyesek vagyunk. Szájukra vennének minket, mind a hármunkat.
– Hát, rólam még úgysem pletykáltak olyasmit, hogy látták, amint egy piac előtt megfogtam egy lány kezét – vicceskedtem, de közben hagytam, hogy elhúzza a karját, amiért egy hálás pillantás lett a jutalmam.
Kerem felvetette, hogy együnk szimitet, s egyben azt is, hogy szívesen hoz mindannyiunknak. Igazából nagyon kedvesen és udvariasan kettesben akart hagyni minket egy kis időre. Máris sokkal szimpatikusabbá vált a számomra, mint pár perccel korábban, amikor kezet nyújtott.
Megpróbálhatnám leírni, miről beszélgettünk Leylával, amíg a „vőlegénye” arrébb sétált néhány méterrel, hogy beálljon a szimitárus bódéja előtti kicsi sorba, de megmondom őszintén, nem nagyon emlékszem. Arra sokkal inkább, hogy mélyen egymás szemébe néztünk. Én leginkább csak bámultam Leylát, s gépiesen válaszolgattam arra, amit kérdezett, s egy-egy mosollyal reagáltam arra, amit mondott. Egy idő után elkezdett kuncogni, mert feltűnt neki, hogy nem igazán a társalgásra koncentrálok.
– Kóstold meg, addig a legfinomabb, amíg meleg – törte meg a romantikus pillanatunkat az időközben visszaérkező Kerem.
Mindig is szerettem volna megkóstolni, milyen lehet a szimit, a törökök egyik nemzeti eledele. Kívülről leginkább egy kerek perechez hasonlít, de a tésztája vastagabb, s tényleg így melegen egyszerre volt ropogós és omlós is. Elismeréssel jegyeztem meg, hogy ez nagyon finom.
– Később már nem ilyen – figyelmeztetett Kerem. Ha kihűl én már nem is igazán szeretem.
Leyla bólogatott, majd megint megfogta a kezemet egy pillanatra, miközben közölte: – Amúgy tényleg vásárolnom is kell. Ha nem láttál még hasonlót, és szerintem nem láttál, érdekes élmény lesz a fűszerpiac.
(holnap folytatjuk)