Isztambuli szerelem 15. RÉSZ

A gépen volt időnk beszélgetni. Leyla láthatóan megnyugodott, és közlékenyebbé is vált. Sőt, a repülés ideje alatt egy párszor még el is mosolyodott, ami az előző napokban egyáltalán nem volt jellemző. Ha mosolygott, attól még szebb lett… Elmesélte, hogy milyen sokáig tépelődött ő és a családja is azon, hogy kiköltözzön-e külföldre.

– A mi családunk nagyon összetartó, de ez szinte minden török családra igaz. Sokan mégis külföldre utaznak, mert teljesen mások a munkalehetőségek. Főleg mostanság egyre rosszabb otthon a gazdasági helyzet. De én ezzel együtt sem akartam otthagyni a gyerekeket, akiket tanítottam. Ez a hivatásom, igazából mindig is ezt szerettem volna csinálni. Most is az jár a fejemben, hogy vajon visszavesznek-e a munkahelyemre. Csak közben félek is.

Leyla itt nagyokat hallgatott. Persze megkérdezhettem volna, mitől fél, de mindketten tudtuk erre a választ, és folytatta is:

– Nem tudhatjuk, milyen messzire ér el Ömer keze. De nincsenek illúzióim, könnyen lehet, hogy bosszút fognak állni, már csak azért is, hogy nehogy elterjedjen, egy lány csak úgy simán megszökhet tőlük, úgy, hogy ennek semmi következménye nem lett.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos.

Kérdően rám emelte azokat a csodálatos szemeit, de aztán elkomorodott az arca. – Nem ismered őket, nem tudod, hogy ezek milyen emberek. Sajnos besétáltam a csapdájukba, nem voltam elég óvatos és körültekintő. Ők azonban nem fognak elengedni, ezt nem tehetik meg.

– Ahogy mondtam, én erről nem vagyok százszázalékosan meggyőződve. De ha mégis neked van igazad, akkor mi a terved? Megszöktünk előlük, de hogyan tovább?
– Nem tudom… Tényleg nem. Azt hiszem, bujkálnom kell, vagy legalábbis el kell költözöm Isztambultól jó messzire. De nem tudom. Talán Aybüke néni kitalál valamit. Esetleg már ki is talált… Vagy a szüleim. Ha hazaértünk, már nem kell titkolóznunk, elmondhatok nekik mindent, és anya is borzasztó okos. Minden helyzetre tud valami megoldást. De te miért gondolod, hogy esetleg nem kell tőlük tartanom?
– Amennyit én láttam, de főleg, amennyit te meséltél Ömerékről, ez nem egy felvállalt bűnszervezet, mint amik például Dél-Olaszországban működnek. Ez egy amolyan fedett vállalkozás. Ha igazunk van, akkor azt csinálják, hogy vonzó munkalehetőséget kínálva lányokat csalnak ki Mallorcára és talán máshová is, majd ilyen-olyan trükkökkel olyan helyzetbe hozzák őket, hogy ne tudjanak kommunikálni a külvilággal, és aztán eladják őket prostituáltnak valahova máshova. Talán éppen Olaszországba. Mindezt úgy csinálják, hogy a lányok egészen a legvégéig semmit nem vesznek észre az egészből. Kivéve persze az olyan okos lányokat, mint te – vigyorogtam kissé esetlenül Leylára, aki azonban komolyan hallgatott. – Szóval nem nyúlhatnak csak úgy utánad. Hiszen nem érdekük, hogy elterjedjen, ők valójában egy bűnbanda, akik török lányokat adnak el külföldre, és kényszerítenek prostitúcióra.
– De én így is el fogom mondani mindenkinek, mi történt. Így is elterjed majd róluk.
– Hát ez az, amit még érdemes lenne átgondolni. Mert bármennyire is furcsának tűnhet neked elsőre, ez egy fegyver lehet velük szemben. A nyilvánossághoz fordulhatsz akár úgy, hogy elmeséled egy újságírónak ezt a sztorit, de annak sem örülnének, ha a közösségi médiában tennéd közzé, mi történt. Azon amúgy egyáltalán nem gondolkodsz, hogy a török rendőrséghez forduljatok?
– Ezt sem tudom. Az apám azt mondaná erre, hogy ők is biztosan benne vannak. Vagy legalábbis valaki egy idő után odaszólna, és leállítanák a nyomozást. Ő egyáltalán nem bízik a hatóságokban. De én nem hiszem, hogy minden egyes rendőr korrupt lenne, és másoknak dolgozna, ahelyett, hogy az igazság oldalán állna.

Abban maradtunk, hogy alaposan át kell még gondolni mindent, és ebben nyilván a családja is nagy segítségére lesz. Én azért megemlítettem neki, hogy ha már mindenképpen „menekülőre fogná”, mi lenne, ha nem Törökországban bujkálna a gonosz emberek elől, hanem eljönne mondjuk Magyarországra. Angolul jól beszél, így biztosan találna munkát, s ebben én és a többiek is a segítségére lennénk. Ez volt az első pillanat, amikor elmosolyodott, és láttam rajta, hogy tényleg hálás. Sőt, még egy poénra is futotta tőle:

– Nem akarok ugyanabba a helyzetbe kerülni, és vakon megbízni idegen férfiakban. Honnan tudjam, hogy te és a haverjaid nem adnátok el valahova szexrabszolgának?

Gyorsan reagáltam a felvetésére: – Igazad van. Sőt, még az is lehet, hogy valójában mi is Ömer emberei vagyunk, és ez is a színjáték része. Lehet, ez a gép nem is Isztambulba megy, csak te azt hiszed, és az is lehet, hogy a többiek is itt vannak a fedélzeten.

– Igen, és Törpe, vagy hogy is kell mondani a nevét, eltéríti a repülőgépet!
– Csendesebben, ilyenekkel még viccelni sem szabad egy gép fedélzetén.

Nemcsak mosolygott, de nevetett is, én pedig tudtam, ha addig nem vesztem el, abban a pillanatban egyértelműen és visszavonhatatlanul belehabarodtam. Tényleg csak az érdekelt, hogy őt biztonságban tudjam.

(Jövő héten folytatjuk)

Scroll to Top