Isztambuli szerelem 12. rész
Leyla egy kicsit megnyugodott, de ez az állapot nem tartott sokáig. Az egyik reggel, amikor a szobájában készülődött, kopogásra lett figyelmes. Nem tudott egyből ajtót nyitni, erre a kopogás, mondhatni, idegesebb és türelmetlenebb lett. Így félig elkészült sminkben odatipegett az ajtóhoz… Alig nyomta le a kilincset, szinte beesett rajta egy megrémült és feldúlt lány. Leyla meg akarta kérdezni, hogy ki ő, és mit szeretne tőle, de a lány nem hagyta szóhoz jutni. Közölte vele, hogy nagy veszélyben van. Azt ugyan nem tudja pontosan, hogy kik és miért csalták ki Mallorcára, de ne higgye el egy szavukat sem, bármit is ígérnek vagy ígértek neki. Ekkor Leyla ismét mondani szeretett volna valamit, de hiába…
– Csak annyit jegyezz meg, hogy veszélyben vagy! El fognak adni! Menekülj! Ahogy én is. Most nincsenek őrök. Gyere velem!
Leyla azt mondta nekünk, ezeket a szavakat nem fogja soha elfelejteni, de főleg azt nem, ahogyan a lány a szemébe nézett. Egyfelől kétségbeesés volt a tekintetében, másfelől egyértelművé vált, hogy nem hazudik. Igazat mond.
– Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy igaz, amit állít, és szívem szerint mentem is volna vele, úgy, hogy mindent hátrahagyok – mesélte nekünk -, de a következő pillanatban már mást gondoltam. Azt, hogy ő nyilván nem hazudik, de csak azért, mert azt hiszi, az az igazság, amit állít. Meg van győződve az igazáról, és segíteni szeretne, de bizonyosan megbolondult, vagy beszedett valamit. Mert az tény, hogy Ömer egy kicsit furcsa és titokzatos, és egyelőre nem minden úgy alakult kettőnkkel kapcsolatban, mint reméltem, de hogy eladna engem és másokat, az teljességgel kizárt. Mindez egy pillanat alatt átcikázott az agyamon, majd amikor megragadta a karomat, és még egyszer annyit mondott, hogy: „Gyere velem!”, én visszahúztam a kezemet. Nem szólt többet, kirohant a szobából, de az ajtóból még egy pillanatra visszanézett rám.
Leyla elmondta, ekkor megint azt érezte, a lány igazat beszél, és nem bolondult meg.
Leyla úgy döntött, saját maga deríti ki, mi az igazság. Ám sajnos eléggé korlátozottak voltak a lehetőségei.
– Tettem is egy fél lépést előre, vagy talán csak így éreztem belülről, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt – sóhajtott egyet. – Egy ideig csak bámultam az ajtóra, aztán odaléptem, kinyitottam és kinéztem. A folyosón tényleg nem láttam egyetlen biztonsági embert sem. Addig a pillanatig nem zavartak. Ömer korábban többször is említette, hogy nagyon sok ellenfele, konkurense van a különböző ügyletei miatt, s egyesek a tisztességtelen eszközöktől sem riadnak vissza. Szüksége van a testőrökre, s velük én is teljes biztonságban érezhetem magam. Törökországban ez egyáltalán nem szokatlan dolog. Az igazán gazdag embereket mindenhová testőrök kísérik. Szóval addig a napig ez egyáltalán nem zavart. Ám a lány látogatása után már úgy tekintettem rájuk, hogy nem vigyáznak rám, hanem inkább felügyelnek engem. Először még úgy gondoltam, beszámolok a történtekről Ömernek, és rákérdezek arra, mi igaz ebből az egészből, de hamar rájöttem, akárhogyan is áll a helyzet, ennek nem lenne semmi értelme.
– Telefonálni eleve csak nagy ritkán és csak úgy tudtam, hogy olyankor Ömer is ott volt velem. Laptopom, számítógépem nem volt. A szállodában ugyan szép gépparkkal felszerelt bizniszszobák álltak a vendégek rendelkezésére, de nem tudtam olyan indokot kitalálni, miért kellene nekem oda ellátogatnom úgy, hogy ne fognának gyanút.
Kis töprengés után azonban Leylának eszébe jutott a megoldás. Egyetlen olyan hely volt a hotelben, ahová nem követte senki, ez pedig a spa masszázs- és beautyrészlege volt. Ott akár egy órát vagy még annál is többet eltölthetett feltűnés nélkül. Korábban ugyan nem nagyon masszíroztatott, s vett igénybe különféle kezeléseket, de akkor hirtelen kedvet kapott hozzá.
Már az első napon összebarátkozott a személyzettel, egyrészt kedves is volt velük, másrészt szép borravalót hagyott náluk. Így már másnap megengedték, hogy egy pillanatra odaüljön a számítógéphez, amin leginkább a jelentkezéseket, foglalásokat rögzítették. Leyla imádkozott, hogy a gép ne csak a rendszerbe legyen bekötve, hanem internet is legyen rajta. Szerencséjére volt, és bár a szobai kód nem működött, a pultos hölgy nagyon segítőkész volt, s megmutatta neki, milyen felhasználónevet és jelszót használjon. Egyből Ömer nevére, mármint a teljes nevére keresett rá. Egyetlenegy találatot sem dobott ki, vagyis volt néhány ilyen nevű ember a hálón, de egyikük sem ő volt. Az pedig, hogy egy elvileg tehetős és komoly kapcsolatrendszerrel rendelkező üzletemberről ne találjon semmit, nagyon nem volt rendben.
Leyla aznap még annyit tett, hogy írt egy üzenetet a nagynénjének. A szüleinél nem mert jelentkezni, nem akarta, hogy megijedjenek. Arra kérte Aybüke nénit, ők is kutassanak Ömer után, s gyorsan leírta a jelenlegi helyzetét és azt is, hogy mi miatt aggódik. Ígérte, amint lehet, újra jelentkezik, remélhetőleg már másnap, és ha tud, egy fotót is mellékel a férfiről, úgy biztosan könnyebb lesz utánajárni.
Nem volt egyszerű képet szereznie róla, hiszen a telójához alig jutott hozzá, s akkor meg gyanús lett volna egy fotót lőnie, de a lényeg, hogy megoldotta a dolgot. Azt ugyan nem fejtette ki nekünk, miként, de ez nem is volt lényeges. Az viszont igen, hogy Aybükééktől kétségbeesett üzenet várta Leylát már a rákövetkező napon, hogy elküldte a képet a párjáról. Amint leült a spában a számítógép mögé, és megnyitotta az e-mailt, teljesen elsápadt és lefagyott. Ömert látta egy másik fényképen, bár egy kicsit másképpen nézett ki, és a fotóhoz tartozó név is más volt, de egyértelműen felismerte őt. A nagynénje ennyit írt: „Ha ez az a férfi, aki veled van, akkor ő három és fél évet ült Svájcban embercsempészetért!”
Isztambuli szerelem 13. rész
Leylában ezt követően már szemernyi kétség sem volt, hogy nagyon komoly veszélyben van Ömer mellett. Az első, amire gondolt, hogy azonnal menekülnie kell. Csakhogy nem volt nála sem az útlevele, sem a telefonja. A szigeten nem ismert senkit, akiben 100 százalékig megbízott volna, sőt, olyat sem igazán, akiben legalább egy kicsit. Ahogy végigvette a személyeket, akikkel az ideutazása óta találkozott, arra jutott, bárki benne lehetett abban, hogy ő gyanútlanul belesétáljon ebbe a csapdahelyzetbe. Ráadásul a biztonsági őrök, akik elvileg azért voltak, hogy őt (is) megvédjék, valójában nyilvánvalóan arra vigyáztak, hogy ne tudjon elszökni.
Bármennyit is töprengett, egyre inkább azt kellett megállapítania, mennyire jól kitalálták és kidolgozták ezt a rendszert, hiszen őt is szinte észrevétlenül vágták el attól a világtól, amiben korábban élt, ráadásul úgy, hogy kapcsolatot sem tud tartani a szeretteivel és az otthoni barátival. Ráadásul pár nappal ezelőttig még csak nem is gyanakodott, hogy komoly bajban lenne. „Hány és hány lánnyal csinálhatták már meg ugyanezt” – gondolta magában, s – mint elmondta nekünk – egy pillanatra erőt vett rajta a csüggedés, és úgy gondolta, nem nagyon van menekvés ebből a helyzetből.
Ám aztán nagyon gyorsan összeszedte magát, főleg azért, mert rájött, egyetlenegy előny azért van, ám az egyáltalán nem elhanyagolható. Mégpedig az, hogy a „fogvatartói” nincsenek tisztában azzal, hogy rájött az igazságra, és ha nem is tudja pontosan, de azért sejti, hogy mik a terveik vele. Emellett pedig már jelzett is otthonra, hogy bajban van. Aybüke néniben pedig abszolút megbízott, és biztosra vette, segíteni fog valahogyan.
Ám ez utóbbi kapcsán azt is tudta, hogy a segítség nem érkezik azonnal. Az időből pedig lassan kezdett kifogyni…
Ömer még aznap este előállt azzal, hogy egy nagy meglepetésben lesz része. Elmondta Leylának, nem akármire készül, de nem árulhat el semmilyen részletet, elég annyit tudnia, hogy három nap múlva elrepülnek valahová, ahol végre úgy lehetnek kettesben, hogy Ömer csak rá fog koncentrálni, és teljesen félreteszi a munkát.
– Meg fogod látni, milyen romantikus tudok lenni, ha akarok! – mézesmázaskodott a férfi, s miközben Leyla ezt hallgatta, biztosra vette, ez a nagy trükk, így adják el a lányokat. Fogalmuk sincs, hová mennek, azt hiszik, egy romantikus hétvégét töltenek el a párjukkal, miközben papírok, telefon s minden nélkül egy teljesen ismeretlen helyre kerülnek, ahol nagyjából azt tesznek velük, amit csak akarnak.
„Jól ki van ez találva” – gondolta Leyla, miközben jeges rémület fogta el, hogy mindez hamarosan vele is meg fog történni, ha nem lesz okos és ügyes. De leginkább gyors.
A legnehezebb az volt az egészben, hogy úgy kellett tennem, mintha örülnék ennek a váratlan utazásnak, s ez ott abban a pillanatban nem kis nehézséget okozott – árulta el nekünk Leyla -, de az volt a legfontosabb, hogy Ömer egyáltalán ne lássa rajtam, valami nincs rendben. Az egyetlen esélyem az volt, ha úgy teszek, mintha kb. én lennék a világ legboldogabb barátnője.
– Eléggé kétségbe voltam esve, de tudtam, hogy azon az estén Ömer haverjai, vagyis inkább néhányan a neki dolgozó emberek közül indulnak ezen a tornán. Ráadásul arra is emlékeztem, mintha valamikor említette volna, hogy van egy amatőr csapat, amit anyagilag is szokott támogatni, amolyan szponzorként. Kaptam hát az alkalmon, s megkérdeztem, nem nézhetném-e végig ezt a tornát. Jól tudtam, hogy ő este nem ér rá, de persze kérleltem, hogy menjünk. Olyannyira jól csináltam, hogy buzgó telefonálgatásba kezdett, hogy átszervezze a programjait. Gondoltam, ez nem fog nekem összejönni, mert úgy, hogy velem van, biztosan nem fogok tudni senkivel kapcsolatba lépni. De aztán nagyot sóhajtva közölte, hogy sajna nem tudja szabaddá tenni magát erre az estére, de én menjek nyugodtan, mert örül neki, hogy ennyire érdekel a foci, és nem kell aggódnom, két testőr majd elkísér engem, nem lehet semmi bajom.-
Mint nemsokára világossá vált a számunkra, a történetben eljutottunk addig a napig, amikor a többiekkel részt vettünk azon a bizonyos amatőr focitornán, s amikor az egyik meccs elején Leyla a legváratlanabb pillanatban bemasírozott a pályára, és pofon vágott engem.
Leyla azzal folytatta, hogy ekkor nagyjából 20-30 percig arról győzködte a párját, nélküle egyáltalán nincs kedve elmenni erre a tornára, és inkább otthon marad, de Ömer szerencsére egyre inkább erősködött, nyugodtan menjen csak, hiszen egyedül amúgy is csak unatkozna a hotelben. Így Leyla végül nagy nehezen hajlandónak mutatkozott a biztonsági emberek s még Ömer egy-két ismerőse kíséretében megtekinteni a mérkőzéseket.
A többit pedig már tudjátok. Abban bíztam, történik majd valami váratlan, szokatlan dolog, s nektek köszönhetően ez így is lett. Azt pedig külön neked köszönöm – fordult felém –, hogy miután felpofoztalak, kíváncsi lettél, hogy ki lehet ez az őrült lány. Ha nem kezdesz el kérdezősködni és nyomozni utánam, ma biztosan nem vagyok itt veletek, s nem tudom, máskülönben hogyan sikerült volna megszökni.
Isztambuli szerelem 14. rész
Ha a történetünk Leylával egy regény vagy egy sorozat lenne és nem a valóság, akkor pont ettől a pillanattól kezdve durvultak volna be igazán a dolgok, s valószínűleg egy igazi krimibe csöppentünk volna bele. Persze a krimi nagyon is igaz erre a sztorira, hiszen tényleg menekülnie kellett Ömeréktől, s mi azok után, amiket elmesélt, fel is voltunk készülve rá, hogy a török maffia emberei egyszer csak ránk törik az ajtót, aztán meg ki tudja, mi lesz… De az igazság az, hogy pont a következő két nap volt a legnyugalmasabb.
A biztonság kedvéért mindenesetre úgy döntöttünk, hogy elköltözünk az apartmanházból. Pontosabban ezt csak Ábel vetette fel, mondván, ha egy kicsit utánagondolnak és nyomozgatnak Ömer emberei, elég hamar rájöhetnek, kik azok, akik megszöktették a lányt, és könnyen eljuthatnak hozzánk. Erre Törpe kijelentette, hogy nem félünk tőlük, meg amúgy senkitől sem, egy kis testmozgás pedig eleve jót tenne a társaságnak, azaz jöhet a bunyó.
Ahogy nálunk ez mindig szokásos volt, ebből pillanatokon belül kialakult egy jó kis vita, Leyla pedig csak nézett, hogy ezek a magyarok vajon min veszhettek össze ilyen villámgyorsan. Kívülről tényleg úgy tűnhetett, hogy mindjárt egymásnak esünk, de persze erről azért szó sem volt. Az lett végül a kompromisszumos megoldás, hogy költözünk, de csak az apartmanházon belül, amúgy is kellett volna Leylának egy külön szoba vagy egy kis stúdióapartman. Bár amikor ezt megtudta, egyből közölte, ő semmi esetre sem szeretne egyedül lenni, mert fél.
Lementünk a recepcióra, ahol Tamás nagyon udvariasan előadta, mit szeretnénk, ám a csere egy kis értetlenséget szült, mire Törpe átvette a szót, s igen hamar az apartmanház legszebb kilátással rendelkező szobáit sikerült megkapnunk. Nyilván Leyla elhelyezéséért fizetnünk kellett, s – tényleg véletlenül, de – úgy alakult, hogy mi ketten költöztünk be egy kis apartmanba a legfelső emeleten.
A többiek szerint ez pont jól alakult így, mert ha jöttek volna a törökök, én menekíthettem volna a lányt, amíg ők harcolnak, de végül semmi sem történt, senki nem keresett minket, pontosabban nem talált ránk.
Leyla tényleg félt, és biztos volt abban, hogy Ömer kutat utána, utánunk, s mivel a szállodaszektorban is voltak érdekeltségei, tartott attól, hogy esetleg az itteni személyzethez is lehet valami kapcsolata, így akár a személyleírása alapján simán rátalálhatnak. Emiatt nem nagyon mutatkozott az elkövetkező két napban. Az otthoniakkal viszont sokat beszélt telefonon. Ekkor a legnagyobb problémánk az volt, hogy Leyla útlevele Ömernél maradt, mint tudjuk, azt ügyesen elszedték tőle, papírok hiányában pedig nem tudott felszállni egy Isztambulba tartó repülőre. Persze a barátaimnak a vérmérsékletüktől függően erre a helyzetre is voltak ötleteik. Törpe szerint a lányszöktetést követően már gyerekjáték lett volna megszerezni az útlevelet, de ezt kb. mindenki hülyeségnek minősítette, hiszen azt sem tudtuk, pontosan hol van. Ezt maximum úgy lehetett volna kideríteni, ha kiverjük a törökökből. Ám ez több szempontból is kivitelezhetetlennek és értelmetlennek tűnt. Lényegesen logikusabb volt Ábel felvetése, hogy forduljunk az itteni rendőrséghez vagy a török nagykövetséghez, mert abból, amit Leya elmesélt nekünk, lényegében egy bűncselekmény vagy legalábbis annak kísérlete bontakozott ki. Ám Leyla semmilyen hatósághoz nem akart elmenni. Nagyon hevesen tiltakozott ez ellen. Biztos volt benne, hogy ha egy jól szervezett bűnbandával állunk szemben, márpedig ez eléggé sanszos volt, akkor a kapcsolataik mindenhová elérnek, a hivatalos szervekhez is.
– Nálunk így mennek a dolgok – szögezte le Leyla, s mi „megnyugtattuk”, hogy ebben semmi rendkívüli nincsen, mert nálunk is.
Ő pedig azzal nyugtatott minket, hogy otthon Aybüke néniék már biztosan kitaláltak valamit, s ez így is volt. Kiderült, hogy már azt követően intézkedni kezdtek, hogy Leyla „masszázs közben” először fel tudta venni velük a kapcsolatot a szállodából. Villámgyorsan legyártattak neki egy hamis útlevelet, vagyis csak részben volt hamis, mert a valós adataival készült el, és igazából a megfelelő hatóság is állította ki, csak nem a hivatalos úton, szóval fizetni kellett érte szépen, de Leyla azt mondta, ez nem csak hasonlít az eredeti iratra, hanem ugyanúgy néz ki.
Mindezt akkor jegyezte meg, amikor két nap elteltével kivette a FedEx-küldeményből a gondosan becsomagolt útlevelet, s persze addigra már le is voltak foglalva a Turkish Airlines aznap esti isztambuli járatára a jegyek. Nem véletlenül írok jegyeket, mivel én is utaztam vele. Tény, hogy győzködnie kellett, mert azért nem volt korlátlan szabadságom, bár mindent meg tudtam oldani. Mégis furcsa volt kicsit, hogy egy majdnem vadidegen lánnyal utazok Törökországba a mallorcai nyaralást követően, de éreztem, hogy ez így helyes. Aybüke néni is nagyon kérlelt, hogy ne hagyjam egyedül repülőre ülni Leylát, s persze ő is ezt szerette volna, így amikor rám nézett a gyönyörű szemeivel, nyilván nem tudtam ellenállni, s olyan nagyon nem is akartam.
Így szinte észre sem vettem, és máris ott ültünk az Isztambulba tartó járat fedélzetén.
Isztambuli szerelem 15. rész
A gépen volt időnk beszélgetni. Leyla láthatóan megnyugodott, és közlékenyebbé is vált. Sőt, a repülés ideje alatt egy párszor még el is mosolyodott, ami az előző napokban egyáltalán nem volt jellemző. Ha mosolygott, attól még szebb lett… Elmesélte, hogy milyen sokáig tépelődött ő és a családja is azon, hogy kiköltözzön-e külföldre.
– A mi családunk nagyon összetartó, de ez szinte minden török családra igaz. Sokan mégis külföldre utaznak, mert teljesen mások a munkalehetőségek. Főleg mostanság egyre rosszabb otthon a gazdasági helyzet. De én ezzel együtt sem akartam otthagyni a gyerekeket, akiket tanítottam. Ez a hivatásom, igazából mindig is ezt szerettem volna csinálni. Most is az jár a fejemben, hogy vajon visszavesznek-e a munkahelyemre. Csak közben félek is.
Leyla itt nagyokat hallgatott. Persze megkérdezhettem volna, mitől fél, de mindketten tudtuk erre a választ, és folytatta is:
– Nem tudhatjuk, milyen messzire ér el Ömer keze. De nincsenek illúzióim, könnyen lehet, hogy bosszút fognak állni, már csak azért is, hogy nehogy elterjedjen, egy lány csak úgy simán megszökhet tőlük, úgy, hogy ennek semmi következménye nem lett.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos.
Kérdően rám emelte azokat a csodálatos szemeit, de aztán elkomorodott az arca. – Nem ismered őket, nem tudod, hogy ezek milyen emberek. Sajnos besétáltam a csapdájukba, nem voltam elég óvatos és körültekintő. Ők azonban nem fognak elengedni, ezt nem tehetik meg.
– Ahogy mondtam, én erről nem vagyok százszázalékosan meggyőződve. De ha mégis neked van igazad, akkor mi a terved? Megszöktünk előlük, de hogyan tovább?
– Nem tudom… Tényleg nem. Azt hiszem, bujkálnom kell, vagy legalábbis el kell költözöm Isztambultól jó messzire. De nem tudom. Talán Aybüke néni kitalál valamit. Esetleg már ki is talált… Vagy a szüleim. Ha hazaértünk, már nem kell titkolóznunk, elmondhatok nekik mindent, és anya is borzasztó okos. Minden helyzetre tud valami megoldást. De te miért gondolod, hogy esetleg nem kell tőlük tartanom?
– Amennyit én láttam, de főleg, amennyit te meséltél Ömerékről, ez nem egy felvállalt bűnszervezet, mint amik például Dél-Olaszországban működnek. Ez egy amolyan fedett vállalkozás. Ha igazunk van, akkor azt csinálják, hogy vonzó munkalehetőséget kínálva lányokat csalnak ki Mallorcára és talán máshová is, majd ilyen-olyan trükkökkel olyan helyzetbe hozzák őket, hogy ne tudjanak kommunikálni a külvilággal, és aztán eladják őket prostituáltnak valahova máshova. Talán éppen Olaszországba. Mindezt úgy csinálják, hogy a lányok egészen a legvégéig semmit nem vesznek észre az egészből. Kivéve persze az olyan okos lányokat, mint te – vigyorogtam kissé esetlenül Leylára, aki azonban komolyan hallgatott. – Szóval nem nyúlhatnak csak úgy utánad. Hiszen nem érdekük, hogy elterjedjen, ők valójában egy bűnbanda, akik török lányokat adnak el külföldre, és kényszerítenek prostitúcióra.
– De én így is el fogom mondani mindenkinek, mi történt. Így is elterjed majd róluk.
– Hát ez az, amit még érdemes lenne átgondolni. Mert bármennyire is furcsának tűnhet neked elsőre, ez egy fegyver lehet velük szemben. A nyilvánossághoz fordulhatsz akár úgy, hogy elmeséled egy újságírónak ezt a sztorit, de annak sem örülnének, ha a közösségi médiában tennéd közzé, mi történt. Azon amúgy egyáltalán nem gondolkodsz, hogy a török rendőrséghez forduljatok?
– Ezt sem tudom. Az apám azt mondaná erre, hogy ők is biztosan benne vannak. Vagy legalábbis valaki egy idő után odaszólna, és leállítanák a nyomozást. Ő egyáltalán nem bízik a hatóságokban. De én nem hiszem, hogy minden egyes rendőr korrupt lenne, és másoknak dolgozna, ahelyett, hogy az igazság oldalán állna.
Abban maradtunk, hogy alaposan át kell még gondolni mindent, és ebben nyilván a családja is nagy segítségére lesz. Én azért megemlítettem neki, hogy ha már mindenképpen „menekülőre fogná”, mi lenne, ha nem Törökországban bujkálna a gonosz emberek elől, hanem eljönne mondjuk Magyarországra. Angolul jól beszél, így biztosan találna munkát, s ebben én és a többiek is a segítségére lennénk. Ez volt az első pillanat, amikor elmosolyodott, és láttam rajta, hogy tényleg hálás. Sőt, még egy poénra is futotta tőle:
– Nem akarok ugyanabba a helyzetbe kerülni, és vakon megbízni idegen férfiakban. Honnan tudjam, hogy te és a haverjaid nem adnátok el valahova szexrabszolgának?
Gyorsan reagáltam a felvetésére: – Igazad van. Sőt, még az is lehet, hogy valójában mi is Ömer emberei vagyunk, és ez is a színjáték része. Lehet, ez a gép nem is Isztambulba megy, csak te azt hiszed, és az is lehet, hogy a többiek is itt vannak a fedélzeten.
– Igen, és Törpe, vagy hogy is kell mondani a nevét, eltéríti a repülőgépet!
– Csendesebben, ilyenekkel még viccelni sem szabad egy gép fedélzetén.
Nemcsak mosolygott, de nevetett is, én pedig tudtam, ha addig nem vesztem el, abban a pillanatban egyértelműen és visszavonhatatlanul belehabarodtam. Tényleg csak az érdekelt, hogy őt biztonságban tudjam.
Isztambuli szerelem 16. rész
Miután leszálltunk, Leyla családja szinte elragadta őt. Kicsit még izgult az útlevél-ellenőrzésnél, bár engem azért nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi baj, mert az ő hamis papírjai valójában igaziak, csak nem a hivatalos utat használva állították ki őket. Nem nagyon akartam belekérdezni, hogy miként megy ez náluk, de sejtésem azért volt róla, s én tényleg nem aggódtam amiatt, hogy esetleg nem tud belépni Törökországba.
Aztán, amint simán áthaladtunk a csomagellenőrzéses részen is, és kisétáltunk a repülőtérnek arra a részére, ahol már bárki tartózkodhatott, egyik pillanatról a másikra három-négy nő elragadta mellőlem Leylát. Esküszöm, elsőre azt hittem, Ömer emberei már vártak ránk, és akcióba leptek, de aztán láttam, hogy az „elrablói” össze-vissza csókolgatják őt, majd még többen odaléptek hozzá, és ölelgették, simogatták. Én pedig egyik pillanatról a másikra megszűntem létezni. Ez a jelenetsor hosszú percekig zajlott, közben néha egy-egy másodpercre elkaptam Leyla tekintetét. Mintha ezt próbálta volna üzenni: „Sajnálom, ezen túl kell esnünk.”
Már éppen kezdtem másfelé is bámészkodni, amikor egyszer csak valaki rántott egyet a karomon, majd egy kicsike asszony a nyakamba ugrott. Kaptam néhány csókot, leginkább ténylegesen a nyakamba, mert nem igazán ért fel, de mire felocsúdhattam volna, érkeztek a többiek is. A nők ölelgettek, mintha egy régen látott rokonunk lennék. Majd valaki úgy hátba vert, hogy ha nincs ott az engem ölelgető hölgyek serege, esküszöm, orra esek.
Ugyanaz játszódott le, mint pár perccel korábban Leylával, leszámítva azt, hogy őt senki sem püfölte hátba, míg engem többször is. De azt semmiképpen sem mondhattam, hogy a reménybeli barátnőm rokonai ne fogadtak volna kedvesen…
Tényleg meg sem tudtam számolni, hányan voltunk, és – mint utóbb kiderült – Leyla szülei és a testvérei ki sem jöttek elénk, mert ők akkor még nem is tudták, mi minden történt a lányukkal. Aybüke néni (az első, aki a nyakamba ugrott) nem akarta addig felidegesíteni őket, amíg nem tudhatták a lányt biztonságban otthon.
Most ez megtörtént. Valóságos konvojjal indultunk be a városba, négy vagy öt kocsival, és mindegyikbe több ember préselődött be, mint amennyinek hivatalosan lehetett volna. Engem az egyik hátsó ülésen két testesebb hölgy fogott közre, s ott volt még velünk egy nem kevésbé túlsúlyos „kisgyerek” is, aki elvileg az egyik nő ölében ült volna, aki alighanem az anyja volt, de ez az ölbeülős mutatvány csak félig sikerült nekik. Mindenesetre én meg sem tudtam mozdulni.
Útközben mindenfélét kérdezgettek tőlem, s nem igazán vettek arról tudomást, hogy egy kukkot sem értek törökül. Eleinte angollal próbálkoztam, de hamar feladtam. Ők viszont egyáltalán nem. Csak mondták és mondták, illetve kérdezgettek is, én pedig egy idő után csak ültem ott, és vigyorogtam.
Hosszú volt így nagyon az út…
A rokonság szanaszét lakott Isztambul-szerte; voltak olyanok is, akik a távolabbi, ázsiai oldalon, de a szülők és Aybüke néniék viszonylag egymás közelében, Beyogluban, ami a város egyik legrégebbi, történelmi része. Nagyon ürültem, amikor végre megérkeztünk, akkor tudtam végre pár mondatot váltani Leylával. Elmondta, hogy mindenki nagyon hálás nekem, és csak hagyjam, hogy kényeztessenek, azaz egyek meg mindent, amit elém tesznek, de csak módjával igyak abból, amivel kínálnak. Megtudtam, hogy Aybüke néniék közvetlen szomszédjánál fogok lakni, az idősebb néninél egy saját kis szobám lesz, de ne aggódjak, folyamatosan jönnek majd át hozzám a rokonságból. És hamarosan megismerhetem a szüleit is, de ma este ő és Aybüke beszélnek majd velük. El kell mondaniuk mindent, úgyhogy ez biztosan nem lesz rövid este a számukra.
Mondtam Leylának, hogy egyrészről nagyon drukkolok, másrészről nem szeretnék kellemetlenséget okozni vagy terhet jelenteni a rokonainak, és inkább kiveszek a közelben egy szállodai szobát. Őszintén szólva ezt tényleg nagyon szívesen megtettem volna, mert attól tartottam, a túlzott kedvességük következtében nem lesz egy perc nyugalmam sem, legalábbis a megérkezésünk óta eltelt idő erre engedett következtetni. Csakhogy Leyla azt mondta, nagyon megsértődnének, ha visszautasítanám a vendégszeretetüket, de ne aggódjak, nem lesz semmi baj, mindenki kedves és aranyos.
Így csakhamar beköltöztem a nénihez, aki tényleg egy tünemény volt. Nurgülnek hívták, és kábé azonnal egy akkora lakomát varázsolt elém, mintha éppen most főzött volna egy egész lakodalmas seregre. Leylának igaza lett, többen is meglátogattak már aznap, és szerencsémre volt köztük egy tizenkét-tizenhárom éves forma kislány is, aki egészen jól beszélt angolul. Ő elmondta a többieknek, hogy nagyon hálás vagyok, és nagyon köszönök mindent, de ha megengedik, még azelőtt, hogy besötétedne, szeretnék egy rövidet sétálni, mert még sosem voltam Isztambulban, s nagyon érdekelnek az épületek és a történelmi nevezetességek. Többen is ajánlkoztak, hogy szívesen elkalauzolnak, de mondtam, hogy bár nagyon örülnék ennek, úgysem tudnánk szót érteni, de higgyék el, egyedül is jól tájékozódom, és az is rám fér, hogy kiszellőztessem a fejemet.
Tényleg rám fért. Ahogy az utcákat róhattam, egy kicsit megnyugodtam, de azért eléggé felfoghatatlannak tűnt, hogy itt vagyok a világ egyik legnyüzsgőbb városában, és nem is túl távol tőlem ott magasodik az Aranyszarv-öböl fölé a Galata-torony, amit mindig is meg szerettem volna nézni. Elindultam hát abba az irányba.
Isztambuli szerelem 17. rész
Hatalmas volt a tömeg a Galata-torony lábánál, a turisták kígyózó sorokban álltak, s ahogy elnéztem, igen lassan haladtak előre. A torony mindig is érdekelt, mert a régmúltnak egy olyan darabja volt, ami abba az időbe nyúlott vissza, amikor a város még keresztény kézben volt. Utána, az oszmán időkben sokáig nem is vették igazán hasznát, mára azonban nagy látványosság lett, mert a közel hatvan méteres magasságával, s azzal, hogy eleve egy dombtetőn áll, a tetejéből hihetetlen kilátás nyílott az Aranyszarv- öbölre, s Isztambul szinte teljes európai részére.
Ezt természetesen csak onnan tudtam, hogy jó néhány fotót láttam, ami a toronyból készült, s már sokszor elterveztem, hogy ha végre ellátogathatok Isztambulba, akkor ez lesz az egyik fő célpontom, s ezért is örültem meg nagyon, amikor kiderült, Leyláék Beyogluban laknak. Azt azonban hamar konstatálnom kellett, nem ez lesz az a nap, amikor feljutok a toronyba. Semmi esély nem látszott arra, hogy sötétedés előtt egyáltalán csak bejussak az épületbe,
„Sebaj – gondoltam – biztosan jó pár napot itt leszek még. Lesz még időm megmászni a lépcsőket.” Kívülről minden oldalról alaposan szemügyre vettem a tornyot, s megállapítottam, hogy tényleg szépen rendbehozták. Kicsit elmerengtem azon, vajon ugyanígy nézhetett-e ki közel hatszáz évvel ezelőtt a város híres 1453-as ostrománál, s annyira sikerült visszautaznom a történelembe, hogy egy pillanatra el is felejtettem, miként is kerültem én ide.
Arra lettem figyelmes, hogy valaki rángatja a pólómat. Az a kislány volt, aki Nurgül néniéknél fordított nekem. Kiderült, hogy utánam küldték, nehogy eltévedjek, vagy valami ilyesmi. Hiába mondtam, hogy nagyfiú vagyok, tudok magamra vigyázni, s eleve jól tájékozódom, még idegen helyen is.
Mindenesetre Cansu most már itt volt nekem, hogy vigyázzon rám, amit elsőre elég mulatságosnak találtam. Mondtam is neki, lehet, jobb lesz, ha még sötétedés előtt hazakisérem, amin viszont ő nevetett, majd megkérdezte, nem akarok-e felmenni a toronyba.
Kiderült, hogy tud egy „rövidebb utat” annál, mint hogy végigálljam a sort, amiről ránézésre egyből ő is megmondta, hogy ma már az emberek fele nem fog feljutni, teljesen feleslegesen toporognak ott. Cansu ismerte a biztonsági őröket, akik simán beengedtek minket soron kívül.
– Jegyet sem kell vennünk, ez is jó benne, ha sok barátja van az embernek – jegyezte meg a kis csilingelő hangján, majd elmagyarázta, hogy ne használjuk a liftet, mert egyébként úgy volt, hogy felfelé mindenkit a gyorslift vitt fel, lefelé viszont a csigalépcső volt kötelező.
Hát mi felfelé is a lépcsőt használtuk, amit én egyáltalán nem bántam. Cansu mindenféléről mesélt. Érdekes volt hallgatni, ő mit tart fontosnak a toronnyal kapcsolatban. Például hosszú percekig ecsetelte, hogy az egyik emeleten mi mindent lehet kapni most, s fél évvel ezelőtt mi volt a kínálat. Szerinte egyre inkább a turisták igényeit igyekeznek kielégíteni, ahelyett, hogy igazán szép ajándéktárgyakat árulnának. Viszont a pár emelettel feljebb elhelyezkedő interaktív kiállítás szerinte is menő, majd mindjárt meg fogom látni. Aztán jött egy olyan sztori, amit én is ismertem. A legenda szerint Hezárfen Ahmed Celebi valamikor az 1600-es években egy saját maga által megalkotott repülő szerkezettel ugrott le a torony tetejéből, s állítólag több, mint egy kilométert repült. A kis csacsogó leány azonban azt is hozzátette, szerinte azért nem biztos, hogy ez pontosan így történt.
Elmondtam volna, én mit tudok erről, de nem igazán hagyott szóhoz jutni. Az egész felfelé vezető utat végigbeszélte, aminek az lett az eredménye, hogy érzetre nagyon gyorsan megmásztuk az összes emeletet. Fent pedig egyszerűen elakadt a lélegzetem, tényleg pazar kilátás nyílt minden irányba az alattunk elterülő városra.
Cansu szépen végigmagyarázta, hol, mire érdemes figyelnem. Mondtam is neki, ha nagy lesz, nem nagyon kell majd szakmát keresnie, simán elmehet idegenvezetőnek. Az igazat megvallva némely irányba annyira lekötött a látvány, hogy nem is tudtam mindenre figyelni, amit mondott.
– Most már ideje mennünk! Már harmadszorra sétálunk körben itt fent. Mindent tudsz már, mi merre van.
– Nem úgy van, hogy addig marad az ember fent, ameddig szeretne? – kérdeztem kicsit viccelődve.
– Ez igaz. Csak én már nem tudok mit mesélni neked, mindent elmondtam. De, ha kedved van, tehetünk még egy kört, bár lassan tényleg sötét lesz.
Nem volt igaz, hogy mindent elmesélt, amit csak tudott. Cansunak azért még eszébe jutott ez-az, amire érdemesnek találta felhívni a figyelmemet.
Amikor lefelé tartottunk, akkor is mesélt, s egyszer csak hirtelen Leylára terelődött a szó.
– Aybüke néni elmesélte ám mindenkinek, milyen hősies voltál te és a barátaid. Leyla szülei nagyon hálásak lesznek, s persze Kerem és az ő szülei is.
Amikor kimondta ezt a nevet, azonnal rossz érzés fogott el, olyasvalami mintha gyomorszájon vágtak volna. De azért megkérdeztem:
– Ki az a Kerem?
– Ő Leyla gyerekkori barátja. De igazából sokkal több is annál. A két család már nagyon régen megegyezett abban, hogy Leyla és Kerem össze fognak házasodni. Csak Kerem eddig Amerikában tanult. De most nemrég szerencsére hazajött. És úgy néz ki, itt is fog maradni.
Isztambuli szerelem 18. rész
A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem tudtam, mikor lesz alkalmam legközelebb kettesben lenni Leylával, hogy megkérdezhessem őt, ki is ez a Kerem. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, ez a kislány nem is mond igazat. Nem úgy gondoltam, hogy szándékosan hazudik, hanem, hogy talán arról van szó, valamit félreértett, vagy összekever… Aztán pedig az jutott eszembe, hogy úgy viselkedek, mint egy féltékeny férj vagy egy őrülten szerelmes férfi, pedig igazából nincs is semmi közöttünk. Semmit nem mondtunk ki, vagy beszéltünk meg. Így ha Leylának tényleg van egy vőlegénye, nekem ahhoz igazából nincs sok közöm, pláne nem kérhetem számon emiatt.
„De azért igenis legalább szólhatott volna róla” – gondoltam mindjárt a következő pillanatban, miközben már hazafelé tartottunk Cansuval, aki persze tovább csacsogott mindenféléről, s alighanem érdekes dolgokról is, de én egyszerűen nem tudtam a szavaira koncentrálni, ez pedig egy idő után már önmagában is idegesíteni kezdett. Miért van rám ez a lány ilyen hatással? Persze magamnak már régen bevallottam, hogy miért. És ezt neki is pontosan éreznie kell. Nem véletlen, hogy elkísértem őt egészen idáig. Ezzel pedig megint eljutottam oda, hogy ha tényleg jegyben jár valakivel, azt azért elmondhatta volna. Lett volna rá alkalma, ennyit megérdemeltem volna.
Azon kaptam magam, hogy haragszom Leylára. Pedig mindössze annyi történt, Cansu mondott nekem valamit, amiről még nem tudhattam, mennyire igaz…
– Te ismered ezt a Keremet – szegeztem neki hirtelen a kérdést, amin erősen meglepődött, de azt hiszem, leginkább amiatt, mert éppen valamilyen egészen más témában volt elmerülve, s buzgón magyarázott nekem.
– Keremet? Hát persze. Gyerekkoromban nagyon sokszor találkoztunk. De amióta visszajött, csak párszor láttam.
Mindig viccesnek találtam, amikor a nagyobbacska gyerekek úgy hivatkoztak a pár évvel korábban történtekre, mint a „gyerekkorukra”, de ez a gondolat épphogy csak átsuhant az agyamon, mert más foglalkoztatott.
– És egészen biztos vagy abban, hogy Leyla és Kerem jegyben járnak?
– Mit jelent az, hogy jegyben járnak? Nem értem pontosan.
– Hát, hogy össze fognak házasodni.
– Ja! Igen, biztosan így lesz. Ezt már régen eldöntötték a családok.
– És… most, hogy Kerem visszajött, már szervezik is az esküvőt? Vagy az eljegyzést?
– Azt nem tudom – azzal Cansu visszatért a Galata-torony történetéhez, egészen pontosan ahhoz a részhez, amikor börtönként működtették az épületet.
Normál esteben nagyon is érdekelt volna a kis önjelölt idegenvezetőm, de a gondolataim nagyon máshol jártak. Azt viszont be kellett látnom, nála teljesen értelmetlenül faggatóznék tovább, mert Cansu valószínűleg csak annyi tud, hogy Leyla és Kerem szülei kis korukban megegyeztek abban, hogy ha eljön az ideje, összeházasítják őket. De az még egy másik világ volt, alighanem itt, Törökországban is. Egyáltalán nem biztos, hogy van bárki is, aki még ma is komolyan gondolja ezt az egyezséget. Azóta a gyerekek felnőttek, s ma már nem szokás úgy férjhez adni egy lányt, hogy neki abba ne lenne beleszólása.
Már nem is haragudtam Leylára, meggyőztem magamat, hogy nincs itt semmi baj, s biztosan azért nem említette nekem ezt a Keremet, mert nem volt mit mondania róla. Innentől kezdve már oda tudtam figyelni Cansura, aki tényleg egész érdekes dolgokat mesélt a toronyról, s úgy értünk haza, hogy én is előadtam az ide vonatkozó történelmi ismereteimet, Azon pedig ő lepődött meg, hogy ennyit tudok Isztambul történelméről, úgy, hogy nem is élek itt.
Nurgül néni állítólag már nagyon izgult, hogy hol maradunk ilyen sokáig, de Cansu azt is lefordította nekem, csak azért nem izgult nagyon miattam, mert őt, mármint Cansut utánam küldte, s így tudta, hogy nem érhet semmi baj.
Gondolom, ez a megjegyzése arra vonatkozhatott, hogy így biztos lehetett benne, nem tévedek el. Mivel hármasban nehézkes volt beszélgetni, bár a kis idegenvezetőm tényleg nagyon jó tolmácsnak is bizonyult, úgy döntöttem, megmutatom a néninek azokat a fotókat, amit a torony tetejéből készítettem. Kiderült, hogy ő még sosem jár ott, s nagyon elájult a látványtól, már így a képeket nézegetve is. Cansut pedig nagyon érdekelte a mobilom, amivel többek között panorámafotókat és rövid kis videókat is tudtam csinálni.
Egyszer csak Nurgül néni, hirtelen a homlokára csapot, s kapkodva mondott valamit Cansunak.
– A néni azt mondja, sajnálja, hogy ilyen feledékennyé vált, de amíg a toronynál voltunk, Leyla átugrott ide, s nagyon sajnálkozott, hogy nem talált itt téged. Várni is akart, de a néni mondta neki, nemrég küldött utánad engem, s biztos volt benne, egyhamar nem jövünk haza.
– Mikor volt ez pontosan? – kérdeztem
Cansu megkérdezte a nénitől, bár igazából nem volt jelentősége, hiszen már úgyis elmulasztottuk egymást, s különben is, számomra az volt a lényeges, hogy Leyla keresett engem, s annak ellenére, hogy már nagyon régen nem látta a szüleit, időt szakított rám.
– Szinte közvetlenül azután érkezett, hogy engem utánad küldött. De azt is mondta, s megint csak elnézést kért, hogy ezt is majdnem elfelejtette… Szóval, Leyla üzent neked.
– Mit üzent?
– Azt, hogy van egy jó híre a számodra.
Isztambuli szerelem 19. rész
Mondanom sem kell, eléggé megörültem, hogy Leyla foglalkozik velem, sőt át is jött, pedig nyilván nagyon sok megbeszélnivalója van a szüleivel. Így hirtelen már nem is láttam olyan borúsan a dolgokat. És biztos voltam abban is, ez a Kerem nem lehet komoly vetélytárs, s az elképzelhető, hogy régen a szülők talán beszélgettek róla, hogy jó lenne, ha a gyerekek egyszer valamikor összeházasodnának. De ez nyilván a múlt, csak nem veszik már Törökországban sem komolyan az ilyen régi egyezségeket.
Persze nagyon kíváncsi voltam, mi lehetett az a dolog, amit Leyla üzent, ám Nurgül néni türelemre intett. Nagyon lassan beszélt, s Cansu szép lassan fordította nekem, mit mond.
– Azt mondja, tudja magáról, hogy már elég feledékeny, s még egyszer kér, hogy ne haragudj rá emiatt. Leylának is említette, hogy néha elfelejt ezt-azt, ezért felírta egy kis cetlire az üzenetét, biztos, ami biztos.
– Rendben van, okosan tette – jegyeztem meg.
A néni megint h osszabban fejtegetett valamit, amin Cansu egy kicsit elnevette magát. – Az a gond mindössze, hogy pillanatnyilag az sem jut az eszébe, hová is tette azt a cetlit.
Kényszeredetten én is elmosolyodtam kissé, de persze azért türelmetlen is voltam.
– Jó, de ha koncentrál, csak eszébe jut, hová tette.
– Azt mondja, ha erőlteti az agyát az sosem szokott segíteni ilyenkor. Az válik be, hogy nem foglalkozik azzal, amit elfelejtett. Csak teszi a dolgát, aztán egyszer csak beugrik neki. Ne aggódj, hamar meglesz az a cetli. Azt kérdezi még, milyen teát kérsz.
Udvariasan válaszoltam, hogy teljesen mindegy, amit ő ajánl, vagy amit ő a legjobban szeret. De közben persze azon járt az agyam, vajon miért keresett személyesen Cansu. Hiszen fel is hívhatott volna. Bár őszintén szólva, annyira viharosan, s nem mindennapi módon indult a kapcsolatunk, hogy nekem is csak egy kis idő elteltével jutott eszembe, hogy simán felhívhatom őt. De egyelőre bíztam Nurgül néniben, s amúgy sem akartam zavarni Leylát, illetve arra is gondoltam, talán nem véletlenül nem hívott…
Szépen kényelmesen megteáztunk, Nurgül néni igazán érdeklődő volt az irányomban. Kb. úgy faggatózott, de persze nagyon udvarias formában, mintha legalábbis ő lenne Leyla anyukája vagy nagymamája, s mindent tudni akart a férfiről, aki nagyon legyeskedik a család szeme fénye körül.
Nagyjából tíz perc elteltével Nürgül néni már nagyvonalakban tisztában volt az élettörténetemmel, a foglalkozásommal, a családi állapotommal… Ez utóbbi nagyon lényeges volt a számára… Ám a cetli, pontosabban az, hová is tette, csak nem akart beugrani neki. Közölte, az lesz a legjobb, ha leviszi a szemetet, s bármibe lefogadja, mire visszatér, már meg is lesz az az átkozott papírdarab. Felajánlottam neki, hogy segítek, s Cansu is így tett, de mondta, ez neki igazán nem fáradtság, s valójában még nem is olyan öreg, amúgy pedig kell is neki ez a kis testmozgás. De aztán mégis úgy alakult, hogy Cansu csak elkísérte őt a lépcsőházba.
Az igazat megvallva egy kicsit kutakodni kezdtem a konyhában, gondoltam, hasznossá teszem magam, hiszen olyan nagyon biztosan nem rejthette el az üzenetet. Megnéztem minden olyan helyet, ahová logikusan tehette, vagy amiről úgy gondoltam, egy idős nő elrakhatta, pont azért, hogy ne felejtse el, s szem előtt legyen neki.
Csakhogy sehol nem leltem a cetlire. Cserében viszont kisvártatva Cansu és Nürgül néni nagyon széles mosollyal léptek be az ajtón.
– Képzeld, végig a néni zsebében lapult az üzenet. Ráadásul nem is igazán feledkezett meg róla. Az mondja, csak meg akart bizonyosodni arról, hogy rendes ember vagy-e. Ezért kérdezgetett annyit.
Sóhajtottam egyet, de inkább a megkönnyebbüléstől. Aztán eszembe jutott valami. – De akkor igazából nem is feledékeny? Akkor viszont felesleges volt a cetli, hiszen nem felejtette el, mit üzent Leyla.
Nürgül néni megint szép komótosan válaszolt, miután Cansu lefordította neki a kérdésemet.
– Az igaz, hogy feledékeny. Viszont a fontos dolgokat nem szokta elfelejteni. Most azonban az történt, hogy Leyla a lelkére kötötte, hogy pontosan adja át neked az üzenetét, így jobbnak látta, ha felírja magénak. Én visszafelé elolvastam azt, ami a cetlin áll – nyújtotta felém a papírdarabot Cansu – Leyla arra kér, holnap reggel, vagyis igazából hajnalban találkozz vele, még mielőtt bemutatna a szüleinek. Ő megy le reggel vásárolni. Itt van tőlünk nem messze a fűszerpiac. A bejáratánál vár majd rád, pontban reggel hétkor.
Kicsit elgondolkodtam, vajon mi lehet az a dolog, ami miatt így, titokban kell „randevúznom” vele. Cansu látta rajtam, hogy talán valami másra/többre számítottam.
– Ez nagyon nagy dolog. Ha egy fiút a lány bemutat a szüleinek, az már komoly.
Ugyan Nürgül néni nem értette, mint mondott nekem a kislány, de kitalálta, s buzgón bólogatott, hogy ez bizony így van.
Isztambuli szerelem 20. rész
Cansu nevetve fordult felém: – A néni azt mondja, látszik rajtad, hogy szerelmes vagy. De ne aggódj, Leylán is ugyanezt látta, amikor itt járt.
– Tényleg látszik? – kérdeztem
– Rajtad vagy rajta?
Eredetileg azt akartam kérdezni, rajtam látszik-e, de persze az hirtelen sokkal jobban kezdett el érdekelni, Leyla tényleg érezhet-e valamit irántam. Ám mielőtt felelhettem volna, a kislány folytatta: – Nem nagyon értek ehhez, de te szerintem is szerelmes vagy belé. Viszont, hogy ő az-e, azt nem tudom megmondani. Szerintem rajta nem látszik. De lehet, csak titkolja az érzéseit. Meg amúgy is, vele szinte nem is találkoztam, mióta hazajött.
A nénit is nagyon érdekelni kezdte, miről beszélgetünk, ezért Cansu lefordította neki. Majd ismét nekem azt, amit ő mondott.
– Biztos benne, hogy mindketten szerelmesek vagytok. Közölte, hogy én még kicsi vagyok, s nem látom az egyértelmű jeleket. Lehet, hogy neki van igaza. Nurgül néni tényleg okos.
Cansu ezzel nagyjából lezártnak tekintette a témát, s arról kezdett el diskurálni a nénivel, hogy mi mindent mesélt el nekem a Galata torony és a városrész történelméről
Azt hittem, egy ilyen nap után nehezen jön majd álom a szememre, de pont az ellenkezője történt. Ráadásul nagyon mélyen aludtam, s a néninek kellett ébresztenie, különben átaludtam volna a „randinkat” Leylával. Kapkodva öltöztem, még szerencse volt, hogy Cansu előző este elmagyarázta, merre kell menjek, s pontosan hol találom a fűszerpiacot.
Bár még kifejezetten korán volt – legalábbis, én így éreztem – a város már életre kelt. Háromnegyed hét körült járt, Cansu azt mondta, bő tíz perc, esetleg negyedóra az út. Át kellett mennem egy hídon, amiről így álmosan valamiért azt gondoltam először, ez lesz a nagy Boszporusz híd, ami összeköti Isztambul európai és ázsiai oldalát, de aztán mindjárt ki is röhögtem magam, hiszen tudtam, hogy az nem innen indul. És egyébként is, sokszor negyedóra sem lenne elég arra, hogy azon átsétáljak.
Ez a híd is nagy volt, s igencsak forgalmas. A legérdekesebbnek azt találtam, hogy rengetegen horgásztak. Főleg a két végénél egymás mellett sorakoztak az emberek, s a belógatott horgászbotjaik. Eszembe jutott, a nagyapám sokat mesélt arról, hogy annak idején Budapesten is rengetegen horgásztak a rakparton. Szomorúan emlegette, hogy most már jóideje túl szennyezett a víz ehhez. Az villant be egy pillanatra, hogy a törökök ezek szerint jobban vigyáznak a folyóvizekre, majd megint csak eszembe jutott, túl korán lehet, hogy ilyen hülyeségekre gondolok, hiszen itt szó sincs folyóról. Isztambul a Földközi-tengert és a Fekete-tengert választja el egymástól. Vagyis akármennyi szennyezőanyag is jut a városból a vízbe, az olyan nagyon nem tudja rontani a vízminőséget, hal mindig lesz benne.
Már az is szembe jutott, talán igaza van Cansunak és Nurgül néninek, s a szerelem elvette az eszemet. Jót szórakoztam ezen, miközben lassan kibontakozott előttem a fűszerpiac épülete. A tenger felőli bejáratát kellett megtalálnom, ami hála Cansu pontos útbaigazításának, igazán nem volt nehéz.
Hamarabb odaértem, mint hét óra. Furcsán jó érzés volt várni Leylára, igazából még drukkolni is kezdtem annak, hogy késsen egy kicsit. Nézegettem közben az embereket. Egyik arcot a másik után. Sokan voltak, pásztáztam őket, s közben vártam, mikor pillantom meg az ő arcát, az ő alakját.
Aztán kisvártatva megláttam. Nagyot dobbant a szívem. Na, gondoltam, ha ezt tudná Nurgül néni, tuti jól szórakozna magában… Ám a következő pillanatban már nem éreztem ilyen jól magamat. Nem egyedül jött. Ott volt vele egy fiatal férfi. Ha a szívdobbanásból még nem lett volna magam számára világos, hogy mit érzek iránta, egyértelműen kiderült abból a jeges rémületből, ami hirtelen rám tört, amikor megláttam mellette azt a fickót.
„Nyilván ő lesz Kerem – járt az agyam – más nem lehet, és biztos azért jönnek kettesben, hogy elmondják nekem az igazságot, vagyis azt, hogy jegyben járnak. Csak azt nem értem, ehhez minek kel ez a pojáca is, tapintatosabb lett volna Leylától, ha négyszemközt avat be ebbe a kis „elfelejtett dologba”. Vagy talán azt hiszi, hogy nagyon ki fogok akadni? És ezért jött vele Kerem? Hogy ne csináljak balhét?”
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Elhatároztam, bármi is lesz, jó képet vágok hozzá, nem mutatom ki, mit érzek belül.
Mikor már elég közel értek, láttam, hogy Leyla mosolyog, így én is valamifajta vigyort erőltettem az arcomra. Hosszúnak tűnt az a néhány másodperc, amíg ténylegesen odaértek hozzám. Önkéntelenül én is tettem néhány lépést feléjük. Leyla rám emelte azokat a gyönyörű szemeit, és ennyit mondott:
– Szeretném neked bemutatni Keremet! – és a fickó széles mosollyal az arcán felém nyújtotta a kezét.