Isztambuli szerelem 1. rész
Bármi is áll a címben, ez a történet messze Isztambultól, sőt, messze Törökországtól kezdődött, de idővel a cselekmények valóban elvezettek engem a Boszporusz partjára és abba a csodálatos, mindig nyüzsgő, lüktető metropoliszba. De ahol el kell kezdenem az elbeszélést, az Spanyolország, Mallorca szigete, annak is az északi része, Alcudia városa.
Nem először nyaraltam ott, s nem először a kedvenc társaságommal, azaz a három legjobb barátommal, Tomival, Ábellel és Törpével. Törpe amúgy egyáltalán nem törpe, de a becenevének az eredetéről egy picit később írok. Korábban jellemzően a repülőtér környékén, El Arenbalban vertünk tábort Mallorcán. Aki még nem járt arrafelé, ott kezdődik egy tényleg véget nem érő partszakasz, ami hosszú-hosszú kilométereken át tart, így a beach mindenhol ott van, esténként pedig egy nagy bulinegyeddé alakul át a városrész. Őszintén szólva kicsit ezt untuk meg már a többiekkel, mert az éjszakák arrafelé tényleg nagyon durvák tudnak lenni. Úgy látszik, így lassan közeledve a harminchoz, kicsit már mi is megöregedtünk, mert az indulás előtt azt beszéltük meg, jó lenne pihenni is, nem csak bulizni. Hallgattunk azokra, akik azt mondták, a sziget északi része eléggé más, ott még az éjszakai élet is normális keretek között zajlik, nem kell mindenhol hullarészeg fiatalokat kerülgetnie az embernek.
Szóval így kötöttünk ki Alcudiában, és megállapítottuk, hogy nagyon jól választottunk, s ez már csak azért is fontos volt nekünk, mert nagyon úgy nézett ki, jó eséllyel ez lesz az utolsó közös nyaralásunk. Még az egyetem végén ígértük meg egymásnak, hogy ameddig lehetőségünk lesz rá, egy hétre minden nyáron elutazunk közösen valahová. A Covid persze belerondított ebbe, de tavaly, merthogy a történet szerint 2022 nyarán járunk, újra sikerült összehoznunk egy ilyen repülőutat. Ám Tomi közben megnősült, Törpééknél pedig már a baba is útban volt, igaz, akkor még csak a terhessége elején járt Törpéné, ám félő volt, hogy jó időre el kell majd engednünk ezt a négyesben töltött egy hetet, s tényleg ez lesz az utolsó ilyen kiruccanásunk.
Olyan helyen sikerült megszállnunk, ahol nem volt túl nagy a forgalom, de közvetlenül az apartman előtt futott egy szervizút is, amire csak azok hajtottak le, akik pont a mi épületünknél, vagy a velünk szomszédos két háznál akartak parkolni. Maga az út szinte mindig üres volt. Törpe pedig kitalálta, hogy ez a hely sokkal alkalmasabb a kettő a kettő elleni focira, mintha a tengerparton rúgnánk a labdát. Az apartmanház udvarán már eleve felfedeztünk két hordozható kis kaput, amiket amúgy nyilván mások a partra hurcoltak ki, de Törpe azt mondta, baromság, itt sokkal jobban tudunk játszani.
Úgyhogy így is tettünk, ha pedig nagy néha jött egy-egy autó, arrébb húztuk a kapukat, és megvártuk, amíg beparkolt valamelyik ház elé.
Mindjárt a második este érkezett azonban egy olyan kocsi, amiből helyi, vagy legalábbis spanyol fiatalok kászálódtak ki, s nagyon nézték, mit is csinálunk, s nagy hangon magyaráztak egymásnak közben. Tomi egy idő után – mondjuk nagyon hamar – megunta, hogy láthatóan velünk foglalkoznak, s magyarul odaszólt nekik, hogy: „Mi a faszt bámultok, idióták?!” Az egyikük pedig valamennyire érthetett magyarul, annyit biztosan, hogy nagyjából lejött nekik, nem túl szép kérdést tettünk fel.
Pillanatokon belül verekedésközeli helyzet alakult ki, s Ábel, aki közülünk kifejezetten szereti az ilyen szituációkat, és – mondjuk így – nem fut el a baj elől, félrelökdösött minket, majd odaszólt a spanyoloknak, hogy: „Kettő jöhet, három melegít!” Majd ezt angolul is megismételte. Én biztos voltam benne, hogy amint az első szerencsétlent fejbe rúgja, s az kifekszik ettől, a többiek elszaladnak, ahogy ez általában lenni szokott, de aztán nagy meglepetésemre a spanyolok elkezdtek pusmogni valamit, s úgy tűnt, mégsem akaródzik nekik verekedni.
Közölték, másnap délután lesz a közelben egy műfüves helyen egy főleg ittenieknek szervezett amatőr torna, amin – ha már ennyire tudunk focizni – mi is elindulhatunk, s ott megmutathatjuk, mire vagyunk képesek. Természetesen ők ott lesznek, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy szerezzünk még egy embert. Ábel odaszólt nekik, hogy: „Mi van, begyulladtatok?”, de mire angolul is szidhatta volna őket, Törpe előrefurakodott, és közölte, ott leszünk, adják meg a pontos címet, s mondják meg, hányra kell mennünk.
Tudni kell, hogy Törpének a foci tényleg szent dolog. A becenevét is ennek köszönheti, mert már egészen kis korában nagyon jól ment neki a játék, így a nála három évvel idősebb bátyja és a haverjai sokszor őt is bevették a csapatukba. Azért nevezték el Törpének, mert akkor még annyival kisebb volt a többieknél. Később egészen a serdülő válogatottságig vitte, ám egy csúnya sérülés derékba törte a karrierjét. Erről amúgy a mai napig nem szeret beszélni, de mindegy is, mert már régen történt, ő azért már túltette magát a dolgon, ám a foci imádata megmaradt nála.
Szóval meccsre, mi több, meccsekre volt lehetőség, ezért Törpe aktivizálta magát, lenyugtatta a feleket, és mindent elrendezett. Mezünk ugyan nem volt, de közölte, hogy nem kell ezt túltolni, fehér pólója nyilván van mindegyikünknek, az tuti elég lesz, biztos a többi csapat sem profi. Egy gond volt csak, szereznünk kellett egy kapust. Törpe úgy volt vele, teljesen mindegy, hogy ki lesz az, úgysem engedjük majd az ellenfelet kapura lőni, nem kell ezzel foglalkozni, szólítsunk le valakit az apartmanházban vagy a strandon, a lényeg, hogy öten legyünk, s így el tudjunk indulni.
Egy kifejezetten kövér német úriembert sikerült befűznünk, aki részegen mondott nekünk igent előző este, s amikor a kezünkbe csapott, Törpe közölte, hogy ő aztán tényleg minőségi igazolás. A lényeg, hogy állta a szavát, eljött velünk focizni, mi pedig másnap délután ott álltunk a többi csapattal együtt, s hallgattuk, ahogy a szervezők spanyolul ismertetik mindenkivel a lebonyolítás rendjét és a speciális szabályokat. Törpe csak legyintett, hogy tök mindegy, a foci szabályai mindenhol ugyanazok.
Két kispályán folytak a küzdelmek, s mindjárt az egyik párosításban minket szólítottak, egészen pontosan a Második Béla FC-t, már amennyire ezt ki tudták mondani, s azt, hogy miért ez lett a csapatunk neve, hiszen már régóta így hívtuk magunkat, ha valamilyen amatőr tornán elindultunk, most tényleg nem mesélem el.
A lényeg, hogy ott álltunk a pályán négyen, a kapuban pedig a kövér német, és vártunk a bíró sípjelére. Eközben az ellenfél kapujában egy amolyan igazi izgága figura elkezdett kiabálni. Először spanyolul, aztán, amikor feltűnt neki, hogy ebből mi nem sokat értünk, angolul üvöltözött tovább. Nyilvánvaló volt, hogy idegesíteni, hergelni akart minket. Láttam, hogy Ábelnél és Törpénél célba is talál. Főleg amiatt idegesíthette ez őket, mert a többi csapat szép számú szurkolótáborral érkezett. Úgy értem, hogy a barátok, barátnők ott ültek a pályákat ölelő kis lelátón. Sok csaj volt, közülük jó néhányan elég szépek. Láttam, hogy Törpének nagyon vörösödik a feje, és nagyon szeretné már elkezdeni a meccset, de észrevehetően a bírónak is nagyon tetszett, ahogy az ellenfél kapusa bepörgette magát, és mindenféléket ordítozott felénk. Aztán egy pillanatra elhallgatott. Azt hittem, végre befejezte, és indulhat a mérkőzés, ám csak elgondolkodott valamin… „Búzik! Búzik!” – üvöltötte meglehetősen béna kiejtéssel, de kétségtelenül érthetően. Törpe feje konkrétan rákvörösre váltott. Amikor a spori belefújt a sípjába, Törpe nem törődve a szabályokkal, onnan a kezdőkör közepéből egyenesen a kapura küldte a labdát, de nem gólt akart szerezni, az üvöltő fószer fejét célozta meg. Bődületesen erős lövés volt, és telibe talált. Hatalmasat csattant az ember fején a labda. Még szinte kiabált, amikor Törpe fejbe lőtte. A következő másodpercben már nem jött ki hang a torkán, a lövés erejétől szó szerint seggre ült. Ebben a pillanatban mindenki elcsendesedett a lelátón, még a másik pályán is megállt a játék. Aztán elkezdett ömleni a vér a szerencsétlen orrából.
Továbbra is csend volt, de nem sokáig, mert mi négyen, plusz a német a kapuban elkezdtünk röhögni, s nem is nagyon tudtuk abbahagyni. Talán én voltam a leghangosabb, a könnyeim is kicsordultak, annyira tetszett nekem a jelenet. Aztán amikor úgy, ahogy összeszedtem magam, azt láttam, hogy egy gyönyörű lány áll előttem, aki valamiért nagyon mérges. Még mindig nevetve kérdően ránéztem, ám a következő pillanatban egy irgalmatlan nagy pofont kaptam tőle. Aztán, mielőtt bármit is mondhattam volna, még egyet…
Isztambuli szerelem 2. rész
Csak néztem, mint a moziban. Ahhoz képest, hogy milyen törékeny alkata volt a leányzónak, eléggé nagyot tudott ütni. Természetesen az szóba sem került, hogy viszonozzam a „kedvességét”, így néhány másodpercig csak bámultunk egymásra. Úgy tűnt, nem tudja, hogy a pofozkodás után mi a teendő, s nekem is furcsa volt a szituáció, mert ismeretlen nő még sosem vágott pofon. Legalábbis, ha jól emlékszem. De kétszer egymás után biztosan nem.
Ránéztem a többiekre, s azt láttam, hogy jó sokan beszaladtak a pályára, az ellenfél kapusa még mindig a földön ült, s folyt az orrából a vér. Törpéék is egy kicsit tanácstalanul álldogáltak, és nagy volt a felfordulás, de a velem szemben álló lányon kívül senki más nem lépett fel támadólag. Nem tudtuk, mi legyen, folytatódhat-e a meccs, pontosabban igazából elkezdődhet-e.
A lány mintha mondani készült volna valamit nekem, de ebben a pillanatban odaért hozzá két barátnője, és kicsit felemelve a hangjukat, elrángatták tőlem. Úgy vettem ki a szavaikból és a metakommunikációból, hogy elég nagy hülyeségnek tartották, hogy lekevert nekem két maflást, és kicsit talán attól is tartottak, hogy elborul az agyam, és nekiesek a lánynak.
A vicc az volt, hogy a három barátom észre sem vette, mi történt velem. A pofonok és a leányzó elrángatása ugyanis nagyon rövid idő alatt zajlott le. Mint utóbb elmondták, ők csak röhögtek azon, hogy Törpe fejbe lőtte a kapust, aztán azt vették észre, többen is beszaladnak a pályára, a szerencsétlen spanyolt pedig egy idő után le is fektették, ami amúgy mellesleg nem túl jó pozíció, ha az embernek vérzik az orra. De én meg ezt nem láttam, mert lefoglalta a figyelmemet a barátnői gyűrűjében távolodó lány, akiről megállapítottam magamban, hogy tényleg nagyon csinos, de nyilvánvalóan nem normális. Hiszen, ha már mindenáron pofozkodni akart, mert mondjuk az ordibáló, majd seggre ülő kapus az élete szerelme, akkor is Törpének kellett volna nekiesnie, nem nekem. Amúgy pedig rettenetes ízlése lehet, ha a ronda figura a barátja, akiről messziről lerí, hogy csak egy hangember, és tutira nem először jár így, mármint focipályán nem biztos, hogy korábban is fejbe lőtték, de hogy helyretették már párszor, az száz százalék.
Na szóval, nézegettem a lányt, és egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem így találkozunk, ám ekkor odalépett hozzám Tomi, s megkérdezte: „Most mi legyen? Én semmit nem értek abból, amit ezek itt hablatyolnak.” És tényleg, a játékvezetőnk és két másik ember bőszen magyarázott valamit Törpének, aki csak vigyorogva nézett rájuk. Kisvártatva kiderült, hogy ki akarják őt állítani, mert egyértelmű, hogy szándékosan okozott sérülést az ellenfél játékosának. Szép lassan mind a négyen erre a problémára kezdtünk koncentrálni, és akadt valaki olyan is a szervezők közül, aki jól beszélt angolul. Törpe röviden és meglepően higgadtan összefoglalta neki, hogy csak a kapura lőtte a labdát, és igazából nem történt más, mint hogy az ellenfél kapusa fejjel kivédte a lövést. Pontosabban orral, arról pedig ő már igazán nem tehet, hogy ebbe belesérült. Ábel ezt azzal is megtoldotta, hogy amúgy pedig nem kellett volna „buziznia”, és akkor esetleg nem kényszerül egy ilyen védés bemutatására.
Szó szót követett, s végül az lett a döntés, hogy nem állítják ki Törpét, de leginkább azért nem, mert nincs egyetlen cserejátékosunk sem. Végül nagyjából 20-25 percnyi közjáték után indulhatott el a mérkőzés. Az ellenfélnél egy új kapussal, mert a hős hálóőrt úgy kellett letámogatni a pályáról, valószínűleg egy kis agyrázkódás is bejátszott nála. Végül 5:1-re nyertük ezt a meccset, pedig nagyon küzdöttek ellenünk, de én azt sem értem, hogy a másik csapat azt az egy gólt hogyan hozta össze ellenünk.
Játék közben többször is kitekintettem a kis lelátóra, hátha látom a pofozkodó lányt, de vagy nem vettem észre, vagy valóban a párja lehetett a vérző orrú kapusnak, és vele együtt elment. Egy idő után pedig már nem is foglalkoztam vele, mert a focira kellett összpontosítani. Volt két csoportmeccsünk, majd miután elsőként továbbjutottunk, jött mindjárt az elődöntő, ahol azokkal a srácokkal akadtunk össze, akik előző nap a szervizúton „meghívtak” minket erre a tornára. Őket különös odafigyeléssel vertük meg 4:0-ra. Egyedül a döntő volt egy kicsit keményebb falat, ott csak 3:2-re nyertünk, így Törpe nem volt teljesen elégedett a teljesítményünkkel. Közölte, csak rajta múlt a győzelem, mi egyáltalán nem tettük oda magunkat, s amúgy még szerencse is kellett ahhoz, hogy a végén „ez a béna társaság” nem egyenlített ki. Nagy duzzogva azért hajlandónak mutatkozott átvenni a győztesnek járó kupát, ráadásul kiderült, hogy az első helyezett csapatnak jár is egy vacsorameghívás egy helyi étterembe.
Este, az említett étteremben már mindenkinek jó kedve volt, bár a nyereményünk csak a vacsorára vonatkozott, egy-egy pohár itallal, mi azért fogyasztottunk rendesen. Törpe kijelentette, a győztesek Sangria Champagne-t isznak, ami úgy néz ki, hogy a helyi gyümölcsbort, a sangriát felöntik pezsgővel, és tesznek bele még egy kis epret is. Ez a „koktél” a tapasztalataim szerint igencsak itatja magát. Mondhatjuk, hogy azon az estén több litert sikerült elfogyasztanunk belőle, de a győzelmünknek köszönhetően a számlánk így sem volt jelentős.
Az étterem helyi és katalán fogásokat kínált, s tényleg hangulatos volt, nem túl nagy, de nem is kicsi. A felszolgálók és a konyhán dolgozók egy része részt vett a kispályás tornán, s így természetesen meg is ismertek minket. Többen gratuláltak a győzelmünkhöz, ami Törpét kifejezetten boldoggá tette, és egyre jobb kedve lett, már el is felejtette, hogy a döntő után, mint csapatkapitány, nekiesett a társaságnak a szerinte gyenge teljesítményünk miatt.
Elmúlt éjfél, majd egy óra is. Aki még maradt, az már kellően ittas állapotba került, s ez rám is igaz volt. Ment a viccelődés, egymás húzása, így természetesen előkerült a felpofozásom témája is, pedig ahogy írtam, a többiek pont nem látták az esetet. Nem úgy a helyiek. Ez Törpének is feltűnt, ezért az egyik pincérnek részletesen el kellett mondania, hogyan történt a dolog. Bár én igyekeztem közbevágni, hogy már mindent elmeséltem, semmit nem hagytam ki.
A többieket az is érdekelte, ismerik-e azt a lányt, főleg, hogy nemcsak én, de a felszolgálónk is kifejezetten csinosnak írta le. A pincér azt mondta, látta már többször is, de nem tudja a nevét, viszont a konyhán dolgozó egyik kollégája biztosan sokkal jobban ismeri, mert ő is Törökországból jött, akárcsak a lány. Törpe és Tomi azonnal az asztalhoz akarták hívatni az illetőt, ám, mint kiderült, azon az estén pont nem dolgozott.
A fiúk egy ideig még elcsámcsogtak ezen a témán, vadabbnál vadabb elméleteket találtak ki. Kezdve onnan, hogy ilyen sajátos módon akarta felhívni magára a figyelmet (amit persze nem értenek, mert külsőleg ők hárman vitathatatlanul jobban néznek ki nálam), egészen odáig, hogy a lányt biztosan elrabolták, és most fogolyként szexmunkára kényszerítik, a pofon pedig csak egy segélykiáltás volt a részéről, hogy menjek utána, találjam meg, s ha én leszek a megmentője, kész lesz hozzám jönni feleségül, én pedig költözhetek vele Törökországba. Ami amúgy szerintük nem is lenne baj, mert a törökök mostanában gyengék fociban, s ott talán az én bénaságom sem szúrna szemet senkinek.
Hagytam, hadd mondják, mert ilyenkor ez a legjobb taktika. Nagyjából fél óra elteltével mindent kibeszéltek magukból, ami csak eszükbe jutott. Végre szedelődzködni kezdtünk, aminek az étteremben is nagyon örültek. Gyalog indultunk hazafelé, mert nem volt messze a szállásunk, így nem lett volna értelme taxit hívni, s már annyira késő volt, hogy nem is nagyon találtunk volna. Ment a dajdajozás az utcán, Törpe szorongatta és csókolgatta a kupánkat. Amikor beléptünk az apartmanba, Ábel – aki az egész úton egy szót sem szólt, annyira leitta magát – előadta, holnap az első dolgunk lesz visszamenni az étterembe, ha valaki emlékszik majd az útra. Megkeressük azt a Bilal vagy Ilal nevű törököt, akit a pincér említett, mert neki nagyon gyanús ez a pofozkodó lány.
Mindenki nyugtázta, hogy ez lesz az első dolgunk, bár azt is tudtuk, hogy egy ilyen éjszaka után legkorábban ebéd környékén fogunk majd hozzá a nyomozósdihoz, mert lesz mit kipihennünk. Mi tagadás, nem bántam, hogy szereztünk valami kis információt a leányzóról, mert én is kíváncsi voltam rá, s azt is be kellett ismernem magamnak, hogy a szépsége tényleg elvarázsolt. Török barátnőm még úgysem volt…
Isztambuli szerelem 3. rész
Másnap tényleg meglehetősen későn ébredtünk fel, s egyesek közülünk kifejezetten másnaposak voltak, de érdekes módon, senki nem felejtette el, hogy a napi feladatunk megkeresni a konyhán dolgozó törököt, s kideríteni, ki a pofozkodó leányzó.
Bár a szándék nem hiányzott, ennek ellenére nem volt könnyű elindulni. Törpétől már megszoktuk, hogy minden győztes focimeccs vagy torna után nyűgösködik, főleg, ha a siker egy kisebb-nagyobb buliba torkollott. Végül az lett, hogy mindenki összekaparta magát, de enni már nem ettünk semmit, mert ha még ezt is beiktattuk volna, tényleg csak estére érünk vissza az étterembe. És a kíváncsiságunk legyőzte az éhségünket. Meg aztán, ahogy Ábel briliáns logikával megjegyezte: „Majd eszünk ott! Nem?”
Bilalt – mert valóban ez volt a neve a törökünknek – bent találtuk a konyhán, s érdekes módon már tudta is, hogy miért zarándokoltunk el hozzá. Viszont csak törökül beszélt, illetve egy kicsit spanyolul is. Így többszörös fordítgatás vette kezdetét. Mert először egy angolul is beszélő pincér fordította le a kérdéseinket Bilalnak, aki nem mindent értett pontosan, ezért előrángatta egy kollégáját, aki tökéletesen beszélt németül, viszont spanyolul nem annyira, mert hogy román volt. Így néha az angolul beszélő pincér megpróbálta a gyenge németjét elővenni, hogy a németül brillírozó kolléga megértesse Bilallal, amit az angolul tudónak nem sikerült. És mi azt, amit megtudtunk (nagy nehezen), magyarul beszéltük át egymás között.
Az előzőek fényében nyilván nem nagy meglepetés, hogy nem tartott rövid ideig a diskurzus Bilallal. És nem is tudtunk meg túl sokat a lányról, de azért kiderült ez-az róla. Leylának hívják, aminek a hallatára kicsit megdobbant a szívem. Mert azóta ez az egyik kedvenc lánynevem, hogy apám megengedte, hogy megnézzem a Csillagok háborúját, s akkor már egyben a következő két részt is a trilógiából. Igen, tudom, hogy a hercegnőt nem is Leylának, hanem Leyának hívják benne, de én akkor így értettem, s nekem már örökre Leyla marad. Mivel pedig az angolról németre és törökre oda-vissza fordítgatásban jó sokszor elhangzott a neve, gondoltam, ez már csak nem lehet véletlen…
Leyla Bilal szerint pár hónappal ezelőtt érkezett Mallorcára, s ahogy ő tudja, Isztambulból jött. Mégpedig valami szerelmi ügy miatt. De ebben már nem volt egészen biztos. Azt mondta, úgy emlékszik, valami itteni török nagykutyához fog feleségül menni, de ő amúgy Izmirből származik, s inkább a földijeivel jár össze, az isztambuliakról kevesebbet tud, s azok amúgy sem túlzottan összetartó népség. Megadott viszont egy címet, ahol biztosan sokkal többet tudnak róla.
Megpróbáltuk arról is kikérdezni őt, Leyla esetleg nem annak a figurának a barátnője-e, akit Törpe fejbe lőtt az első focimec�csünkön, de ahogy sikerült leírnunk a figurát, Bilal rázta a fejét, hogy azt az illetőt ismeri, s nagyon meglepődne, ha a szép Leyla az ő menyasszonya lenne. De megismételte, amit most elmondott nekünk, arra azért ne vegyünk mérget, viszont ő mindössze ennyit tud a lányról, itt az étteremben a pár hónap alatt legfeljebb két alkalommal járt, mindkétszer nagyobb társasággal, menjünk el abba a szállodába, aminek megadta a címét, garantálja, hogy ott többet fogunk megtudni róla.
Ebből támadt némi vita közöttünk, mert én és Ábel nagyjából egyből indultunk volna, ám Törpe és Tomi közölték, nagyon kimerítő volt számukra ez a több nyelven való beszélgetés, ami irgalmatlanul sokáig is tartott, úgyhogy előbb együnk-igyunk, s majd aztán kitaláljuk, mikor keressük fel azt a hotelt, amiről egyébként azt sem tudtuk konkrétan, hol található.
A nap még hátralévő részében már nem Leyláé volt a főszerep, de mire visszaindultunk a szállásunkra, azt is kiderítettük, hogy Bilal egy kifejezeten puccos, ötcsillagos szálloda címét adta meg nekünk, s ez már nem is Alcudíához tartozik, hanem Playa de Muróhoz, ami azért még mindig nincs messze tőlünk. Ábellel ketten úgy döntöttünk, elnézünk oda még aznap este vacsoraidőben, Törpéék meg csináljanak, amit akarnak.
Rendesen felöltöztünk, ami annyit jelentett, hogy hosszú farmernadrágot húztunk, s rövidujjú inget vettünk, ha már ötcsillagos az a hotel.
Ábelnek megvan az a jó vagy rossz szokása (nézőpont kérdése), hogy szeret potyázni, így gondolta, ha már vacsoraidőben megyünk, vacsorázzunk is meg. Az ültetőpincérnél a legnagyobb nyugalommal bemondta, hogy a 210-es szobából érkeztünk, s már simán kaptuk is az asztalunkat. Írnám, hogy meglepődtem, de nem, mert már hozzászoktam a trükkjeihez, így nem volt véletlen, hogy korán mentünk, szinte akkor, amikor vacsoraidőben nyitott az étterem. Ezzel minimalizáltuk annak az esélyét, hogy a 210-es szobából már lejöttek enni. Második emelet ugye minden szállodában van, tehát érdemes innen választani szobaszámot, s egy emeleten biztosan van legalább 10 szoba. Ha pedig ne adj isten nem százas, hanem esetleg ezres a számozás, azaz nincs 210-es szoba, csak 2010-es, Ábel simán közölte volna, hogy: „Ó bocsánat, természetesen 2010-re gondoltunk.”
Alapszabály volt az is, hogy viszonylag gyorsan vacsorázzunk, mert a végén még feltűnnek a 210-es szoba igazi lakói. De azért annyira nem rohantunk. Kényelmesen válogattunk a svédasztalról az előételek közül, s a pincértől is rendeltünk egy-egy üveg bort. Amikor már a frissen sült lazacsteaket ettük, szép lassan elkezdett benépesedni az étterem. Mondtam Ábelnek, hogy most már csipkedhetnénk magunkat, és amúgy alapvetően nem is a vacsora miatt jöttünk, de ő nyugalomra intett, hogy ne idegeskedjek. Egyrészt abból sem lesz gond, ha előkerülnek a vendégek a 210-esből, ő majd megoldja, másrészt pedig semmi bajunk nem lesz, ha nézelődünk kicsit itt az étteremben, hátha felbukkan az én kis Leylám a jövendőbelijével.
Szétnéztem hát, s esküszöm, mintha csak egy filmbe csöppentem volna bele, megláttam őt. Meg is lökdöstem Ábelt, hogy ő is látja-e a lányt úgy bő tíz méterrel arrébb jobbra, az egyik asztalnál, de ő röhögve közölte, hogy hülye vagyok, ő nem látta a meccsen Leylát, nem tudja megmondani, ő-e az vagy sem. Döntsem el én.
Csakhogy nem voltam biztos a dolgomban. Kicsit messze is ült, s nagyon másképp festett. Egy ujjatlan, s pánt nélküli kis fekete ruhát viselt, a haja pedig fel volt tűzve. Egy pillanatra azt gondoltam, akár Leyla az, akár nem, ez a lány gyönyörű.
– Menj közelebb és nézd meg! – közölte nemes egyszerűséggel Ábel. – Ha innen nem látod jól. Mert én például tökéletesen látom. De mondjuk, látom azt a figurát is mellette. Szerintem az lehet a vőlegény, vele szemben az örömanya, apukával a balján. Van ott egy kisfiú is, az valakinek az öccse, és közvetlenül mellettük egy asztalnál két gorilla is ül, azok tutkó a testőrök. Úgyhogy azért csak óvatosan stíröld a menyecskét!
Mondtam, hogy teljesen feleslegesen sorolja fel az asztaltársaságot, én is látom őket, csak ebből a távolságból nem olyan könnyű eldönteni, hogy Leyla-e az a lány, vagy csak nagyon hasonlít rá.
Ábel megvonta a vállát, hogy ő ráér még, azzal felállt, hogy begyűjtsön magának egy kis édességet. Sajnos a kajától roskadozó pultok éppen a másik irányban voltak, mert így nehezebben tudtam elsétálni a reménybeli Leyla felé, de azért én is felálltam, s szép kényelmes tempóban közelebb sétáltam ahhoz az asztalhoz.
Ő volt az. Pár méterrel közelebb már semmi kétségem nem volt efelől. Amikor elhaladtam mellette, rám nézett, s mintha a meglepetés mellett egy kis örömöt is láttam volna felcsillanni a szemében, de rögtön elhessegettem ezt a gondolatomat, hogy nyilván csak beképzelem a dolgot, mitől is örülne nekem.
Mentem egy jó nagy kört az étteremben, csak úgy ültem le a helyemre. Ábel már vígan falta a süteményeket, s tudakolta, Leylát látjuk-e. Bólintottam, s onnantól kezdve nagyon le sem vettem róla a szememet. Egyszer csak hátratolta a székét, s ő maga is sütemények felé vette az irányt.
– Na most akár beszélhetsz is a szíved hölgyével – bökött felé Ábel, s nekem nem is kellett több, gyorsan újra a süteményespulthoz siettem.
Háttal állt nekem. Épp megköszörültem a torkomat, hogy megszólítsam, ám ő hirtelen megfordult, s mint akit megcsípett valami, villámgyorsan visszaindult az asztala felé. Nem tudtam szót váltani vele. A következő pillanatban azt láttam, hogy elejtett egy szalvétát. Felvettem, s már azon voltam, szólok neki, de akkor láttam, hogy valami hevenyészve rá van firkálva.
Egy telefonszám volt az.
Isztambuli szerelem 4. rész
Visszaültem az asztalunkhoz. Ábel kérdő tekintettel bámult rám, miközben még mindig falta a süteményeket. Mutattam neki a szalvétára írt telefonszámot.
– Akkor megvan, amiért jöttünk, nem is kell már kérdezősködnünk utána. Majd felhívod, oszt jól van – nyugtázta a barátom a történteket, s biccentett a fejével, hogy ideje indulnunk. – Vagy még akarsz valamit enni? Mert akkor igyekezz!
Nem is válaszoltam, a telefonszámot néztem, +90-nel kezdődött, ami egyáltalán nem volt ismerős. Beütöttem gyorsan a mobilomba, kiderült, hogy a szám török.
– Egyáltalán nem logikus, hogy itt egy török telót használjon valaki, a fickó a konyháról azt mondta, már hónapok óta itt él. Nem gondolod, hogy ez azért furcsa?
– Furcsa vagy sem, megvan a szám. Felhívod, s elmond mindent, ami érdekel. Nyilván nem véletlenül nyomta a kezedbe, vagyis ejtette el úgy, hogy észrevedd. De ne most hívd, mert, mint látod, nagyon nincs egyedül! Kicsit legyél türelmes, drága barátom! – azzal Ábel felállt, s engem is ismét nógatni kezdett, hogy jó lesz mennünk.
Kifelé menet próbáltam elkapni Leyla tekintetét, de ő nem nézett rám. Ábel illedelmesen megköszönte az ültetőpincérnek a vacsorát, aki pedig nekünk köszönte meg, hogy itt voltunk, és szép estét kívánt. A barátom vigyorgott, és én is egy kicsit, bár mondanom sem kell, nekem Leyla járt a fejemben.
Otthon, az apartmanban Törpe egyből tárcsázni akarta a számot, amint végighallgatta a történteket.
– Most mi van? Legfeljebb nem veszi fel, ha éppen nem alkalmas neki. Nyilván végiggondolta ezt az egészet. Nem véletlenül írta rá a számát erre a szalvétára.
– Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű – vetettem közbe. – Mivel nem tudta, hogy ott leszünk, egyértelmű, hogy hirtelen jött az ötlete. Logikusabb holnapig várni.
De Törpe nem hagyta magát. – Honnan tudod? Az is lehet, hogy minden nap megadja valakinek a számát. Vagy az is, hogy bárkinek elejtette volna ma este a szalvétát, aki érdeklődést mutat iránta. Mert az elrablói éppen ma éjszaka akarják először prostitúcióra kényszeríteni, neked pedig csak most van esélyed arra, hogy megmentsd! Holnap már késő lesz!
A többiek röhögtek, de én azért annyira nem tartottam viccesnek, már csak azért sem, mert arra gondoltam, simán lehet, hogy tényleg bajban van, és segítséget szeretne kérni.
– A lényeg, hogy te semmit sem veszítesz azon, ha felhívod ezt a számot – jelentette ki Törpe, ám ekkor már Ábel is közbeszólt:
– De lehet, hogy a lány igen. Ti nem voltatok ott. Nem tűnt úgy, hogy nagyon szabadon mozoghat. – Erre Törpe diadalmas pofával megint megjegyezte, hogy tutira elrabolták a csajt, de Ábel folytatta: – Nem úgy értettem, hogy fizikálisan fogva tartják, de az látszott, hogy olyan társaságban van, ahol, mondjuk így, odafigyelnek rá.
– Testőrök ültek egy közeli asztalnál – mondtam, mire Ábel azért hozzátette, ez nem biztos, csak nagyon úgy tűnt.
– Jól van, akkor hívd holnap, szarom le végül is – fogalmazott rendkívül kedvesen és udvariasan Törpe, de azért csak odaszúrt még valamit: – Azt amúgy miből gondoljátok, hogy mondjuk reggel 8-kor vagy délelőtt 10-kor egyedül lesz a lányka? Semmi garancia nincs erre. És valójában azt sem tudjuk, tényleg övé-e ez a szám.
Ezen a ponton az addig hallgató Tamás is közbeszólt:
– Hívjuk már fel! Tényleg, mi bajunk lehet belőle? Legalább megtudjuk, kié ez a szám!
– Nagyon igaz – helyeselt Törpe. – És azért, hogy a csaj a lehető legnagyobb biztonságban legyen, mi pedig inkognitóban maradjunk, hívd te, és változtasd el a hangot olyan buzisra, ahogy szoktad, simán úgy tűnik majd, hogy egy csaj telefonál!
Tamás erre egy kicsit ideges lett, ami azt eredményezte, hogy egy ideig nem a telefonálásról vitatkoztak a többiek. Otthagytam őket, s kisétáltam a teraszra. Gondoltam, tényleg nem hülyeség most telefonálni neki. De hezitáltam. Aztán egyszer csak azt vettem észre, a többiek ott állnak mellettem.
– Szuggerálod a mobilodat? – kérdezte vigyorogva Törpe. – Abban biztos lehetsz, hogy ő nem fog jelentkezni. Annyira azért nem lehet beléd zúgva, hogy ezoterikusan meditálva kitalálja a számodat. Tudod, pont ezért adta meg neked a sajátját. Azért, hogy hívd fel!
Ebből megint támadt egy kis vita, amit azzal zártam (volna) le, hogy oké, hívom. De ezt békében és nyugalomban szeretném megtenni, úgyhogy, ha megengedik, elvonulok az egyik szobába.
Nem engedték meg, mind a hárman kijelentették, benne vannak ők is ebben a történetben, s kíváncsiak is nagyon a csaj hangjára (Vagy a vőlegényéére! – vetette közbe Törpe). De annyit megígértek, hogy befogják, amíg beszélek vele.
Ebben persze nem voltam teljesen biztos, de tudtam, úgysem fognak békén hagyni, s már csak ezért is jobb lesz most hívni Leylát.
Hosszan csengett ki, már úgy voltam vele, talán jobb lesz lerakni, mert biztosan nem akarja felvenni, vagy nem teheti valamiért. De aztán beleszólt. Egyrészt nem értettem, mit mond, másrészt pedig nem erre, nem ilyen hangra számítottam. Törpe majdnem el is röhögte magát. Hallás után egy legalább 50-es nő lehetett a telefon végén, s olyan nyelven beszélt, amiből semmit nem értettünk. Ő pedig semmit nem értett az angolból.
Pedig próbálkoztam nagyon basic szavakkal, de egy kukkot nem fogott fel belőlük, mint ahogyan mi sem a törökből. Mert feltételeztük, hogy török lehet a nyelv, amit hallunk. Az egész „beszélgetés” nagyjából egy percig tarthatott, vagy addig sem. Aztán a nő a vonal végén letette, alighanem valami káromkodásféle kíséretében.
Csalódott voltam, s azt hiszem, valamennyire a többiek is, bár Törpe próbált egy kicsit poénkodni, hogy jobb lett volna közelebbről szemügyre vennem az én Leylámat, mert lehet, hogy csak baromira jó plasztikai sebészt talált magának, s a valóságban már ötven és a halál között van, legalábbis a hangjából erre lehet következtetni.
Kedvesen megemlítettem neki, hogy az ő édes anyukája is ötven és a halál között van már egy ideje, s ebből persze megint támadt egy kis nézeteltérés, amelynek során minden jelenlévő nagyjából összes valós és elképzelhető családtagja meg lett említve, számukra nem túl előnyös szövegkörnyezetben. De aztán, ahogy az ilyenkor lenni szokott, lassan lenyugodtak a kedélyek. Amúgy is ideje volt már takarodót fújni, mert ez a nap sem volt túl rövid, de ez még inkább igaz volt az azt megelőzőre.
– Holnap reggel újra megpróbáljuk. Hátha akkor már ő veszi fel – próbált biztatni Tamás, aki leginkább magát akarta már bebiztatni az ágyba, s tudta, addig nem nagyon fog tudni elaludni, amíg Leyla a téma.
Szó, mi szó, amióta pofon vágott a meccsen, elég sokat beszéltem róla, s ennél is többet gondoltam rá. Mindenesetre értettem a barátom célzását, s megígértem, hogy befejeztem a „leylázást” egészen holnap reggelig, sőt, ha akarják, még a délelőttöt is simán kibírom.
– Nono! – csattant fel Törpe. – Minket is érdekel a csajod. Főleg, hogy ilyen érett női hangja van – röhögött. – Ahogy felkeltünk, első dolgunk lesz megint hívni őt!
Elég hamar elaludtunk mindannyian.
Arra riadtam fel, hogy csöng a telóm. Pontosabban csak rezeg mellettem az ágyban, mert éjszakára mindig átállítom. Kábán ránéztem a kijelzőre. Az a török szám jelentkezett, amit még lefekvés előtt hívtunk. Éjjel fél hármat mutatott a mobilom, nem csoda, hogy egy pillanatig nem is tudtam, most mit kellene csinálnom.
De aztán persze felvettem a telefont.
Isztambuli szerelem 5. rész
Amikor picit már magamhoz tértem, azt gondoltam, Leyla valószínűleg csak most tud visszahívni, ezért kockáztatja meg, hogy az éjszaka kellős közepén telefonál. Ám legnagyobb megdöbbenésemre egy férfihang szólalt meg a vonal másik végén. Ráadásul magyarul. Nem túlzok, ha azt mondom, az életem legfurcsább telefonbeszélgetését folytattam le. Mindeközben kikászálódtam az ágyból, és halkan kiléptem a teraszra, hogy ne zavarjam a többieket.
A férfi, aki Dzsemálként mutatkozott be, egy kicsit törte a magyart, de teljesen érthető volt, amit mondott.
– Szia, Dzsemál vagyok. Te ugye magyar vagy?
– Igeeen…
– És ugye megismerkedtél Leylával?
– Nem tudom, ezt megismerkedésnek mondhatjuk-e. De megadta a telefonszámát. Pontosabban ezt a telefonszámot, amin most beszélünk.
– Igen-igen, ez Aybüke néni száma, ő Leyla rokona, nénéje, vagy hogy is mondjátok? Az anyukája testvére. Közeli rokon. Csak a néni idős. Amikor hívtad, nem értett semmit. Angolul sem tud, de hallotta, magyarul beszélnek veled mások. Ezért szólt nekem. Én tudok magyarul kicsit. De nem ez a lényeg. Hogy van Leyla? Ugye nincs baja? Mindenki aggódik.
– Ne haragudj, Dzsemál, de te ki vagy pontosan? Úgy értem, miért te hívtál, és miért ilyenkor?
– Aggódik mindenki Leyla miatt. Amikor elment, még telefonált. Akár minden napon. De két-három hét óta semmi. Nem csörög a telefonja. Ezt mondja Aybüke néni. Asiyével tudtak beszélni, ő azt mondja, minden rendben Leylával. De neki nem mindenki hisz. Jól van? Vagy baj van?
– Én nem tudom. Nem beszéltem vele.
– Nem beszéltél? Akkor hogyan van meg neked száma?
– Mondjuk úgy, a kezembe csúsztatta…
Aztán részletesen elmeséltem mindent egy vadidegennek a telefon másik végén. Miközben beszéltem, ez többször is eszembe jutott, de úgy éreztem, ezzel nagy valószínűséggel nem ártok Leylának, mert Dzsemál hangja egyfelől őszintének tűnt, másfelől aggodalmat éreztem benne.
Amikor végeztem a történettel, amit az elejétől, vagyis az elcsattanó pofontól kezdtem, a vonal végén csend honolt.
– Ott vagy még, Dzsemál?
– Igen-igen. Bocsánat, most mindent fordítok Aybüke néninek. Itt van mellettem. Már nagyon ideges.
Nagyjából öt percig beszéltek törökül. A végén mintha vitatkoztak is volna valamin. Aztán nem Dzsemál szólt bele a mobilba.
– Hozzad Leyla Isztambul! Hozzad Leyla Isztambul!
Erre nem tudtam, mit mondjak. Hebegtem valamit Aybüke néninek, de aztán megint Dzsemál hangját hallottam.
– Úgy néz ki, baj van. Az szeretné, ha hazahoznád Leylát.
Tényleg nem tudtam, mit mondjak, hallgattam pár másodpercet, s ezt Dzsemál alighanem úgy értelmezte, nem akarok vagy nem tudok segíteni.
– Jó, akkor csak annyit tegyél meg, hogy beszéljünk vele!
– Ezt nem értem. Mit szeretnétek?
– Nem lehet őt elérni telefonon. Kevés embert ismerünk ott. Aybüke néni azt mondja, valószínűleg baj van. Találkozz vele, és hívj fel minket ezen a telefonon! Akkor Aybüke néni beszélni tud Leylával. Ez lesz jó!
– De nem tudom, hogy juthatok a közelébe. Mi egyáltalán a baj? Mi a gond? Elrabolták őt? Mert akkor az itteni rendőrség…
– Nem, nem rabolták el. Nem kell hazahozni őt… – itt Dzsemál megint mondott valamit törökül, és az idősebb asszonnyal váltottak pár mondatot. – Vagy nem biztos, hogy haza kell hozni. De találkozz vele, és akkor telefonáljál erre számra! Ez fontos! Jó? Ez menni fog?
Egyből mondtam, hogy meg fogom próbálni, de nem ígérhetek semmit 100%-ra. Ám Dzsemál ennyivel nem elégedett meg, és időnként Aybüke néni is mondott valamit a háttérben törökül. Két nyelven együttesen addig győzködtek, amíg meg nem ígértem, hogy találkozni fogok Leylával.
Azt viszont ők már nem voltak hajlandóak elmondani, hogy mi lehet az a baj, amitől tartanak, és azt sem osztották meg velem, a lány miért és hogyan utazott ki Mallorcára. Azt mondták, majd Leyla elmeséli nekem azt, amit jónak lát. És ha még sincs baj, akkor nem is akarnak a részletekkel terhelni. De az nagyon fontos, hogy Aybüke néni tudjon beszélni Leylával, mégpedig úgy, hogy legfeljebb csak én vagyok vele.
Nyilván nem kell mondanom, hogy aznap éjjel már nem tudtam visszaaludni. Alig vártam, hogy a többiek felébredjenek. El akartam nekik mesélni mindent részletesen. Persze járt az agyam, és furábbnál furább dolgokat képzeltem. Ezért is gondoltam, jó lesz, ha mások higgadt fejjel mondanak majd valamit.
Nem kellett csalódnom a barátaimban. Amint felkeltek, és figyelmesen végighallgatták a hajnali telefonbeszélgetés minden egyes részletét, irgalmatlan hülyeségekkel álltak elő.
Nem részletezném, mi mindent hordtak össze. A lényeg, hogy nagyjából 20-30 percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy abbahagyják a baromkodást, és végre komolyan lehessen velük beszélni. És szerencsére Ábel igen hamar kitalálta, hogyan tudnék szinte biztosan Leyla közelébe férkőzni.
Isztambuli szerelem 6. rész
Amikor Ábel előállt az ötletével, elsőre kapásból nemet mondtam. A következőt vezette elő: teljesen mindegy, hogyan, de be kell állnom a személyzet tagjai közé. Én mindjárt közöltem, ez biztos lebukás, de ő csak erősködött, hogy higgyem el, egy ekkora szállodában rengetegen dolgoznak, gyakorlatilag zéró az esélye, hogy bárki rájöjjön a turpisságra, főleg, ha gyorsak leszünk.
Törpe nagy lelkesen egyből felajánlotta a segítségét, és felvetette, hogy igazából bármelyikünk Leyla közelébe férkőzhet, nem kell, hogy mindenáron velem hívja fel a nagynénjét, mindegyikünk tökéletesen alkalmas erre, s ő biztosan jobb alakítást nyújtana nálam, akármelyik tagját is kell eljátszania a személyzetnek.
– Azt hiszem, masszőrként én lennék a leghitelesebb. Bárkit masszíroztam eddig, mindenki nagyon meg volt elégedve.
– Igen? A nők is, vagy csak a férfiak? – vetette közbe Tamás.
Ebből persze megint kialakult egy kis kakaskodás, de legalább át tudtam gondolni Ábel ötletét.
– Nem is teljesen hülyeség, amit Törpe mond – erre a többiek abbahagyták a vitát. – Úgy értem, olyasvalaki bőrébe kell bújnom, aki kettesben lehet egy rövid ideig Leylával.
– Mondom én, legyél masszőr! Vagyis hidd el, jobb, ha én leszek. A teljes testkezelés a specialitásom! – vigyorgott újra Törpe.
– Te marha! Nem kell őt igaziból megmasszírozni. Tudod, a telefonálás a lényeg!
Ám Ábel beleszólása nem gyakorolt hatást Törpére. Ő csak folytatta:
– Sokkal hitelesebbek leszünk, ha meglesz a masszírozás is, mert…
Itt közbeszóltam:
– Könyörgöm, engedjük el ezt a masszírozástémát! Ez biztosan nem fog összejönni. Viszont találnunk kell valakit a személyzetből, aki tényleg feltűnésmentesen léphet kapcsolatba Leylával. Úgy, hogy ez senkinek ne szúrjon szemet.
– Igen, és az is lényeges, hogy nyugodtan elvonulhassatok pár percre telefonálni – tette hozzá Ábel.
Pár másodpercnyi csend támadt, majd mindenki meglepetésére Törpe állt elő a tuti ötlettel (amit aztán én nem sokkal később egy kicsit átalakítottam):
– Legyél liftes fiú!
– Hülye vagy?! Már nincsenek is olyanok!
Ám Ábel egészen másképpen reagált, mint Tamás:
– Igaza van. Mármint persze neked is igazad van, Tomikám, mert nem nagyon vannak már liftes fiúk, de azért szerintem senkinek nem fog feltűnni, ha valaki ott álldogál a személyzet tagjai közül az egyik liftnél. És ha Leyla kiszúr téged, tudni fogja, mit kell tennie… Már ha nem teljesen hülye.
Nekem megtetszett az ötlet, ám Törpét nem ez érdekelte:
– Egy csomó olyan szálloda létezik, ahol dolgoznak még liftes fiúk!
Már csak az volt hátra, hogy kidolgozzuk a terv részleteit. Ábel egy picit túlbonyolította a dolgot. Először is szerezni akart valami hiteles egyenruhát, amit szerinte el kell lopnunk valahogyan a szálloda mosodájából, aztán előzetes felderítésre is szükség van, hogy hol találunk olyan liftet, ami nem látszik a recepcióról, mert akkor nem szúr szemet, hogy ott állok mellette. Szerinte azt is ki kell derítenünk, hogy Leyla (és azok, akik vele vannak) mikor, milyen napszakban közlekednek a leggyakrabban lifttel. Amikor itt tartottunk, leállítottam.
– Miért ne lehetnék egyszerűen csak egy vendég, aki lifttel utazik?
Ábel habozni látszott. – Igaz, és esetleg a kezébe csúsztathatsz egy cetlit, hogy valamilyen ürüggyel jöjjön vissza. Mert valószínűleg nem egyedül használja majd a liftet.
– Szerintem nem is kell cetli. Ha nincs egyedül, azt úgyis nehéz lenne észrevétlenül átadni. Biztosan okos lány, ha mondjuk kétszer egymás után meglát a liftben, vagy a lift környékén, rá fog jönni, hogy ott akarok találkozni vele.
– Micsoda romantikus randevútok lesz a liftben! – vetette közbe röhögve Törpe.
Nem nagyon törődtem vele, Ábel is rábólintott, hogy így lesz a legegyszerűbb, és azt is megbeszéltük előre, hogy ha Leyla beszáll velem a liftbe, s kettesben leszünk, valahol két emelet között biztosan meg tudjuk állítani annyi időre a felvonót, amíg felhívjuk Aybüke nénit.
– Aztán meg majd lesz, ahogy lesz! – jegyezte meg Törpe barátunk, de már senki nem foglalkozott a gonosz szurkálódásával.
Úgy voltam vele, hogy elég korán van még, ha szerencsém van, odaérek a hotelbe mielőtt a vendégek elindulnának reggelizni. Villámgyorsan lezuhanyoztam, és felöltöztem.
– Nyugi, még nagyon korán van, épelméjű emberek nem reggeliznek ilyenkor. Szóval bőven van időnk, kényelmesen odaérünk – próbált egy kicsit lelassítani Tamás.
– Úgy érted, ti is jöttök?
– Semmi pénzért nem hagynánk ki életed színészi alakítását – vigyorgott Törpe.
– Te is jössz?
– Ó, amíg zuhanyoztál, azt találgatta, hogyan keveredhetne ő is a liftbe, miközben telefonáltok a néninek.
– Sehogy! – vetettem oda kurtán.
Egy kicsit azért lenyugodtam, valóban nem volt értelme sietnünk. Időben odaértünk. A szállodában azonban nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt előre elterveztük.
Isztambuli szerelem 7. rész
Ahogy sejtettük, korán odaértünk a szállodába. Sőt, talán még egy picit túl korán is. Nem nagyon volt mozgás, igazából csak azok a vendégek jelentek
meg a hallban és a recepció környékén, akik érkeztek vagy távoztak, esetleg valami hosszabb kirándulásra indultak.
Azért így is észrevétlenül bejutottunk. Bár nem ez a jó kifejezés, hanem az, hogy úgy tettünk, mintha ottani szállóvendégek lennénk, s egyáltalán nem keltettünk feltűnést. Ábellel már némi rutinunk is volt ebben az előző esti látogatásunknak köszönhetően.
Az étterem egészen hátul helyezkedett el, a tengerparttól csak a hotel medencéi választották el, remek kilátás nyílt innen, s bár ezzel korábban még nem foglalkoztunk, de szerencsére külön liftek is vezettek ide, azaz tényleg nem nagyon voltunk szem előtt. Ábel ezzel együtt is azt indítványozta, üljünk le egy kicsit, hogy még egyszer nyugodtan átbeszéljük, kinek mi lesz a feladata.
Még hozzá sem ért a fenekünk a fotelekhez, Törpe máris osztotta az észt:
– Mi az, hogy kinek mi lesz a feladata?! Hülye gyerek berángatja a liftbe a szíve hölgyét, felhívják telefonon a hogyishívják nénit, mi pedig végignézzük az egész műsort, és ha úgy alakul, jót röhögünk.
– Ja, jó – nyugtázta Ábel. – Én még ezt annyival kiegészíteném, hogy felmegyek a legfelső szintre a liftekhez. A legnagyobb esély arra van, hogy Leyláék ott laknak. Ha látom őket, mobilon hívlak, te pedig fel tudsz készülni az érkezésükre.
– Miből gondolod, hogy a negyediken laknak? – kérdeztem.
– Elég gazdagnak tűnnek, és a legfelső szintről a legjobb a kilátás. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, ott lehet az övék egy-két lakosztály. De persze tévedhetek is.
Tamás is ajánlkozott, hogy hasznossá teszi magát.
– Én akkor bevállalom a harmadik emeletet.
– Te egyszer sem láttad a csajt! – vetette közbe Törpe.
– Szerintem rá fogok jönni, ha szemben állok vele. Márk eleget mesélt már az ő Leylájáról, le is tudnám rajzolni, hogy néz ki. És azt mondtátok, a múltkor testőrök is voltak velük az étteremben. Szóval, ha látok egy nagyobb társaságot, köztük egy feltűnően szép lánnyal és két gorillával, egyből telefonálok.
Ebben maradtunk, Tamás és Ábel nemsokára elindultak az „őrhelyeikre”, mi pedig Törpével vártuk a hívásukat, s közben azért szemmel tartottuk a két érintett liftet. Nagyjából fél óra múlva elkezdtek szállingózni a reggelizni igyekvő vendégek, s kicsivel később már igen komoly csapatokban érkeztek. Csakhamar kiderült az is, hogy Ábel elmélete ez alkalommal nem jött be.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy Leyla pár méterre van tőlem, és négy-öt másik ember társaságában az étterem felé tart. Annyian voltak már akkorra körülöttünk, s olyan nagy számban jöttek-mentek, hogy egyszerűen nem vettük észre, amikor kiszálltak a liftből. Rögtönöznöm kellett.
Pár gyors lépéssel odasétáltam a lifthez, s magammal rángattam Törpét is. Szorosan átöleltem a vállát, és odasúgtam neki:
– Üss meg! De azért finoman.
– Mi van? – kérdezte.
– Üss már meg! – mondtam hangosabban, bízván abban, hogy úgysem tud körülöttünk magyarul senki. És ha mégis, akkor sem értik, miről is van szó.
A baj az volt, hogy Törpe sem értette. Mivel nem volt időnk késlekedni, nekem kellett lépnem. Pontosabban ütnöm.
Nem tettem erősen, de Törpe – leginkább a meglepetéstől – megtántorodott, és nagy szerencsénkre a földre is esett. Kiabálni kezdtem, de mindenféle hülyeséget mondtam magyarul, hogy drága jó Törpének végre leessen, mire megy ki a játék.
– Törpilla szerelmes Hókuszpókba! Mikor ettél utoljára tökfőzeléket, te mocskos állat? Hallod? – Kérdeztem valami irgalmatlan nagy hülyeséget!
Végre kapcsolt, és a földön fekve bólintott.
Nagy kiabálás vette kezdetét, ami elég volt ahhoz, hogy mindenki ránk figyeljen, de azt is tudtuk, sokáig nem tarthat a balhé, mert akkor elő fog kerülni a személyzet néhány tagja is. Azt pedig nagyon nem szerettük volna. Ezért a nagy ordítozást gyorsan befejeztük, s Törpe dühösen a lépcső felé vette az irányt, közben pedig lesújtó pillantásokat vetett rám.
Én azonban nem az ő tekintetét kerestem, hanem Leyláét. Mint mindenki, ő is ránk figyelt, pontosabban csak rám. A tekintetünk találkozásából úgy éreztem, megértette, mit is szeretnék. Bár ahogy a kis közjátékunknak vége lett, s nem volt már bámészkodnivaló, mindenki ment tovább a dolgára, így ő is bevonult az étterembe a társaságával.
Vártam rá a lift mellett, ahogy előre elterveztük. Alig öt perc múlva meg is jelent. Nyugodt léptekkel jött ki az étteremből. Amikor közel ért hozzám, mélyen a szemembe nézett, de a tekintetében az is benne volt, hogy valami gond van. Udvariasan előreengedtem a liftbe, s utána én is beléptem. Benyomtam a gombot, és már éppen záródott volna az ajtó, amikor egy kéz benyúlt, s megakadályozta, hogy elinduljunk.
– Pardon! – morogta oda a kéz tulajdonosa, aki az egyik gorilla volt. Szép lassan végigmért, majd odaállt Leyla mellé. Nem tehettem mást, ismét benyomtam a negyedik emelet gombját.
Ugyanaz a jelenet játszódott le, mint pár pillanattal korábban. Egy kéz benyúlt, s így nem tudott bezáródni az ajtó. Kisvártatva megjelent egy nagy, kopasz fej. Törpe rám vigyorgott, majd a testőrre, és a nagyon béna franciájával közölte, hogy: Pardonne-moi!
Isztambuli szerelem 8. rész
Hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Ám Törpe meglehetősen gyorsan feltalálta magát. Mondhatjuk azt is, kész terve volt arra az esetre, ha esetleg egy testőr is beszállna velünk a liftbe.
Benyomta a második emelet gombját, a gorilla, aki Leylát kísérte, pedig a negyedikét. Hamar megérkeztünk a másodikra. A felvonó ajtaja szép komótosan kinyílt, Törpe pedig vigyorogva kilépett rajta. Aztán abban a pillanatban, amikor az ajtók ismét elkezdtek összecsukódni, villámgyorsan mindkét kezével megragadta a testőr alkarját, és egy hatalmasat rántott rajta. A fickó tényleg nagydarab volt, ránézésre legalább 185 centi és 100 kiló, de Törpe beleadta a teljes testsúlyát a hirtelen mozdulatba, így az ürge valósággal kirepült a liftből. Hatalmas puffanással terült el a folyosón. Nyilván nagyon meglepődhetett, mert feltápászkodni is elfelejtett. Amikor megmozdult, azt már a liftből éppen hogy csak láttuk, mivel az ajtók most már akadálytalanul bezáródhattak. És hál’ istennek, így is tettek.
Kettesben maradtunk Leylával.
Rám mosolygott, s ettől egy pillanatra teljesen elfelejtettem, miért is vagyunk itt. De persze nem volt időnk a romantikázásra. Előkaptam a telefonomat, és angolul mondtam neki, hogy benne van Aybüke néni száma, azonnal tárcsázza. Ekkor kb. a harmadik emelet magasságában járhattunk, ezért kiüvöltöttem a liftből az elvileg a folyosón álldogáló Tamásnak, hogy rohanjon le egy emelettel lejjebb, mert Törpe biztosan a segítségére szorul. Eközben fél szemmel már azt néztem, hogy noha a szálloda csak négyemeletes, a gombok számozásánál van ötödik is, ezért egy pillanatra benyomtam a vészmegállító gombot, ami törölte az előző programot, majd az ötödikre bökve szinte azonnal újraindultunk, így a negyediket kihagyva egyenesen a tetőteraszra tartottunk. Gondoltam, ott Leyla kényelmesebben tud telefonálni, és ha a liftben is keresnének minket, mi már máshol leszünk.
De még oda sem értünk, Leyla már csörgette is a néni telefonját, aki kb. azonnal fel is vette. Gyorsan beszéltek törökül, és láthatóan/hallhatóan nagyon zaklatottak voltak. Amikor kiléptünk a liftajtón a tetőteraszra, Leyla szemében már könnyek csillogtak. Szétnéztem, hogy hol is folytathatnák tovább a legnyugodtabban a beszélgetést, majd gyengéden megfogtam a karját, hogy odavezessem az egyik közeli padhoz, de mintha tudomást sem vett volna erről, egyre izgatottabban beszélt a nagynénjével, s ez fel is tűnt annak a pár embernek, akik reggeliidőben a tetőteraszon tartózkodtak.
Végül csak sikerült őt elrángatnom egy kissé távolabb a lifttől, aminek az ajtajai megint bezáródtak, és csak remélni tudtam, hogy nem a második emeletre indult meg a felvonó azért, mert a gorilla közben magához tért, és mondjuk úgy, lerázta Törpét. Ebben az esetben ugyanis arra számíthattunk, hogy rövidesen társaságot kapunk Leylával.
Ezen a ponton egy pillanatra meg kell állnom annak az elmesélésével, hogy mi történt velünk a tetőn, ugyanis két emelettel lejjebb is zajlottak az események. Amiről persze én csak később értesültem a barátaimtól, de időrendben mindenképpen ide kívánkoznak.
Szóval szerencsére Tamás meghallotta, ahogyan torkom szakadtából kiüvöltöttem neki a liftből, hogy siessen Törpe segítségére. Villámgyorsan lerohant a lépcsőn, és egy emelettel lejjebb meglehetősen érdekes látvány fogadta. Törpe a testével próbálta a nagydarab török elől elállni az utat, hogy megnyomhassa a lift hívógombját. A gorilla irgalmatlan mély hangon rákiabált Törpére, aki nem ijedt meg ettől, viszont a fejére irányzott ökölcsapás elől csak alig tudott elhajolni.
A melák még egyszer megpróbált lesújtani, Törpe azonban megint elhajolt, s még be is szólt neki: Na gyere, te barom, de hagyd, hogy egyszer én is üssek!
Ekkor azonban megérkezett Tamás, és a történéseket egy kicsivel később már Törpe ecsetelte nagy lelkesen.
– A haverunk csak annyit mondott nekem, Törpém, helyetted inkább én próbálkoznék meg azzal az ütéssel. A nagy melák erre szembefordult vele, mintha csak értett volna magyarul. Valami elég csúnyát moroghatott a bajsza alatt nem magyarul, és esküszöm, olyan villámgyorsan indult meg Tamás felé, mintha nem 120 csak 75 kiló lenne. Jó, láttam én már a mi Tominkat nemegyszer verekedni, de most beszartam a gyönyörűségtől. Hiába volt gyors az a szerencsétlen, úgy kapott egy egyenes rúgást a fejére, hogy észre sem vette, mi történik. És esküszöm, mint a filmekben, a majom a rúgás erejétől felemelkedett a levegőbe, aztán egy hatalmasat zakózott. Az hittem, nem fog felállni, de egész simán feltápászkodott. Jelezte, hogy kész a harcra, ám mielőtt megmozdulhatott volna, Tamás egy alsó körívessel kisöpörte mind a két lábát. Megint hatalmasat esett a marha, de úgy, hogy közben beverte a buksiját a falba. Összerogyott. Ennyi volt– mesélte vigyorogva Törpe, és még annyit hozzátett, hogy tuti ő is elintézte volna a gorillát, talán nem annyira gyorsan, mint Tamás.
De a hotel tetején állva én még nem tudtam, hogy Törpéék elintézték az elintéznivalót. Ezért idegesen figyeltem a liftet, miközben Leyla még mindig telefonált. Megérkezett újra a tetőre, de szerencsére csak egy egymást nyaló-faló páros szállt ki belőle. És végre a „szívem hölgye” letette telefont. Odanyomta a kezembe, s rám nézett a gyönyörű szemeivel:
– Kérlek szépen, vigyél el innen!
Isztambuli szerelem 9. rész
Megint ott tartottam, mint nem is olyan rég. Nem tudtam, mit csináljak. Simán csak sétáljunk ki a szállodából? Ez menni fog vajon? De aztán eszembe jutott egy gyakorlatiasabb kérdés:
– Nálad van az útleveled?
Leyla nem lepődött meg a kérdésen.
– Nincs, de ez most nem számít. A nagynéném azt mondta az előbb, ezzel ne törődjek! Kérlek, vigyél el innen minél előbb! Talán most még pár percig senkinek nem fog feltűnni, ha eltűnök.
– Az a testőr nem jön utánad?
– Eddig nem jött. Ez azt hiszem, jó jel. De ha még sokáig beszélgetünk itt, egyre nehezebb lesz kijutnunk a hotelből.
Egy csomó kérdés kavargott a fejemben, amit szerettem volna feltenni neki. De abban nyilván igaza volt, hogy nem most van itt az ideje a beszélgetésnek. Ám mégsem tudtam mindennel várni.
– Leylának hívnak? – hangzott el a számból meglehetősen esetlenül ez a mondat, s utólag persze beláttam, hogy abban a pillanatban nem ezt volt a leglényegesebb tudnom.
– Igen – a hangjában hallatszott némi értetlenség és idegesség is. Nagy levegőt vett, s alighanem ehhez még szeretett volna hozzátenni valamit. Ám én komoly információéhséggel küzdöttem, s így megelőztem.
– Miért vágtál pofon?
Elsőre azt hittem, nem érti a kérdést. Nyelt egyet, ami alighanem azt jelentette, hogy akkor most inkább ezt magyarázza el. De tévedtem.
– Mi van? Ja… Nem akartalak. Illetve de… szándékosan csináltam… Figyelj, biztosan most kell ezt megbeszélnünk?
Eszembe jutott, hogy valószínűleg komoly veszélyben van. De ekkor meg azt szerettem volna megkérdezni, hogy ezt jól gondolom-e, és ha igen, akkor pontosan milyen veszélyben. Most viszont ő előzött meg.
– Szóval segítesz vagy nem?
Egyszerre nézett rám kérdően, türelmetlenül, és hülyeség vagy sem, de úgy éreztem, hogy szerelmesen. Jó, jó, ezt biztosan csak én képzeltem be magamnak, s inkább csak valamifajta érzelmek látszottak a tekintetében, mindenesetre én teljesen elolvadtam attól a szempártól.
– Segítek, akarom mondani, segítünk a barátaimmal. De mit csináljunk? Csak sétáljunk ki a hotelből?
– Most talán az is menne. Az a kérdés, hogy mi történt Kadirral? Azzal a fickóval, aki velem volt, és akit a kopasz férfi kirángatott mellőlünk a liftből.
– Törpe volt az.
– Mi? Hogy érted, hogy törpe?
– Így hívják a barátomat. Ez a beceneve. Ő biztosan nem verte meg a testőrödet, viszont…
– Ő nem a testőröm – vágott közbe Leyla. – Inkább felügyelőnek vagy börtönőrnek mondanám.
– Jó, akkor Törpe biztosan nem iktatta ki az őrödet, de ha a másik barátom hallotta, amit kikiabáltam neki a liftből, és időben odaért, ő szerintem megoldotta ezt a problémát.
– Kadir borzasztó erős…
– Hát, ezzel együtt sem hiszem, hogy gondot jelentett volna… Tamásnak, a másik barátomnak. Mert Törpének igen…
Leyla elkezdte rázni a fejét. – Ha tényleg segíteni akarsz, akkor menjünk! A sok barátodat majd bemutatod később. Remélem, lesz alkalmad rá.
Fújtam egyet, rendeztem a gondolataimat. Megfogtam a kezét. – A lift túl kockázatos lenne. Menjünk lépcsőn! De a legjobb lenne, ha megtalálnánk a tűzlétrát.
– A micsodát?
Válaszoltam volna, de megcsörrent a telefonom. Törpe volt az. Beleszólni sem volt időm, mert ahogy felvettem, egyből mondta is:
– Itt az ideje indulnunk! Ez a gorilla nagyon nem néz ki jól, és már van egy kis csődület a folyosón, mert jókorát puffant, amikor nekiesett a falnak. Szóval, ha nem nagyon zavarlak, hagyd abba az udvarlást!
Nem nyomtam ki a mobilt, és nem is engedtem el Leyla kezét. A lift felé húztam. – Mégis biztonságos, és ahogy hallom, most az a lényeg, hogy mihamarabb kiérjünk innen.
Aztán beleszóltam a telóba: – Mi most indulunk le. Ti is le tudtok lépni?
– Szerintem igen. Ne menjünk akkor fel hozzátok?
– Ne! Nem kell. Itt minden oké. Leyla is jön velem.
– Ezt mindjárt gondoltam. – Szinte láttam magam előtt, ahogy Törpe elvigyorodik, de aztán elég komolyra váltott a hangja. – Figyelj, most itt termett két ugyanolyan fószer, mint ez a gorilla. Szerintem siessetek!
– Hogy érted, hogy ugyanolyan? – közben már be is nyomtam a lift hívógombját, ami a harmadikról indult, így jó esély volt rá, hogy pillanatokon belül felér.
– Úgy, hogy tök ugyanúgy néznek ki. Nagydarabok, s pont ugyanolyan nadrágban meg zakóban vannak, mint ez a marha, aki itt fekszik.
– Lépjetek le!
– Nyugi, már megyünk! Egyelőre nem velünk vannak a népek elfoglalva. De rohanni nem tudunk, az feltűnést keltene.
Közben megjött a lift. Beszálltunk. Megnyomtam a földszint gombját. Bár akkor ez talán egyikünknek sem tűnt fel, de Leylával nem engedtük el egymás kezét.
Egyáltalán nem volt lassú a felvonó, mégis úgy éreztem, hogy valósággal vánszorog. Szinte szuggeráltam, hogy csökkenjenek már a kijelzőn a számok. Nagy sokára végre leértünk, s kinyílt az ajtó.
Isztambuli szerelem 10. rész
Mindenre fel voltam készülve, így arra is, hogy már várnak lent egy páran, de benne volt a pakliban az is, hogy simán kisétálhatunk a szállodából. Ha innen nézzük, annak a napnak ez volt a legkevésbé izgalmas momentuma, ugyanis az égegyadta világon senkit nem láttunk, amikor kiléptünk a liftből. Ám nem kellett sokat várnunk arra, hogy megérkezzenek a többiek. Törpe szokás szerint széles vigyorral az arcán közölte, hogy akkor talán távozzunk is, mert ez a buli, úgy néz ki, meghalt.
Mondtam nekik, hogy Leylát majd egy kicsit később mutatom be nekik, például, ha már beszálltunk a kocsiba. Nem túlságosan sietve távoztunk a hotelből, nehogy feltűnést keltsünk, bár Ábel azért azt megemlítette, hogy a második emeleti verekedés okozott egy kis csődületet, és a lassan magukhoz térő testőrök biztos elég gyorsan telefonálnak majd a főnöküknek, hogy van egy kis gond. Úgyhogy szerinte nem az lesz a legnagyobb bajunk, ha egy kis feltűnést keltünk azzal hogy szaporázzuk a lépteinket, hanem inkább az, ha egy pár tagbaszakadt gorilla utánunk ered, mert a hallban nem nagyon úsznánk meg egy tömegverekedést.
Ám nem történt semmi, könnyedén kisétáltunk a bejáraton, és beszálltunk a kicsit arrébb várakozó autóba.
„Ennyi lett volna a leányszöktetés?” – gondoltam magamban. Ám akkor még nem sejtettem, mi minden vár ránk. Akkor csak Leyla történetére voltam kíváncsi. Aki, mintha csak megérezte volna, mire gondolok, megnyugtatott, hogy mindent elmesél majd, amit tudnunk kell, s ami szerinte fontos, de arra kért, először hadd beszéljen még egy kicsit telefonon Aybüke nénivel.
Legalább egy negyedórát beszélgettek, s Leylának közben néhányszor könnyek gyűltek a szemében, de olyan is volt, amikor nevetett. Próbáltam kitalálni, mégis miről lehet szó, de természetesen egyáltalán nem értettem semmit, furcsa volt egy olyan nyelvet hallgatni, amiből egy szót sem ismertem fel. Akkor még azt sem tudtam törökül, hogy mi az igen és a nem.
Mire visszaadta a telefonomat, nagyjából már otthon is voltunk, mármint a szállásunkon. Persze nem olyan volt, mint a hotel, de őt ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Leültünk a nappaliban az asztal köré. Mindannyian zavarban voltunk egy kicsit, hiszen eléggé furcsa helyzetbe sodort minket az élet. Leyla hangja remegett, amikor beszélni kezdett.
Azzal kezdte, hogy miért is vágott pofon azon a bizonyos focimeccsen. Elmondta, hogy tennie kellett valamit, muszáj volt valahogyan felhívnia magára a figyelmet, és kapóra jött a szituáció, amikor Törpe fejbe lőtte labdával az ellenfél kapusát. Mivel a vőlegénye jó ismerőse, vagyis inkább megbízható embere volt a nagyszájú kapus, nyugodtan pofon vághatott, a törökök szemében ezzel inkább tiszteletet vívott ki, nem gyanakodtak semmire. Viszont reménykedett benne, hogy nekünk, pontosabban nekem eléggé furcsa lesz ez az egész ahhoz, hogy igyekezzünk kideríteni, ki is ő, és miért tette ezt velem.
– De persze csak bíztam benne, hogy nem hagyod annyiban a dolgot, s valamilyen módon megkeresel – nézett rám azzal a gyönyörű szemével, mire Törpe nem tudta megállni, hogy bele ne kérdezzen a sztoriba.
– Csak azt nem értem, miért Márknak kevertél le egyet? Egyrészt nem ő lőtte fejbe félpályáról azt a majmot. Amúgy megjegyzem, hogy ezt nem is tudná megcsinálni. Másrészt mindenki tudja és látja, hogy én sokkal jobban nézek ki nála. Szerintem sokkal logikusabb lett volna, ha engem vágsz pofán.
– Ja, csak akkor abban is biztos lehetett volna, hogy te visszaadod neki azt a pofont – vetette közbe Tamás. – Mert annyira jóképű vagy, hogy ezt nézik ki belőled az emberek.
Leyla láthatóan még inkább zavarba jött, egy kicsit kérdően és félénken pillantott felém. – Te tűntél nekem a legszimpatikusabbnak.
Törpe persze ezt sem hagyta szó nélkül.
– Bármennyire is kicsi volt az a lelátó, mégiscsak messze épült a pályától. Rosszul láttál, igaz? Közelebbről megnézve kétlem, hogy Márk még mindig olyan szimpatikusnak tűnik. Főleg, ha mondjuk velem kell összehasonlítani.
– Nekem még most is ő a legszimpatikusabb. Azaz te vagy az – fordult megint felém. – De persze ti mind azok vagytok. Nagyon köszönöm, hogy segítetek nekem. Még most sem hiszem el, hogy így teljesen ismeretlenül ennyit kockáztattatok értem.
Az utolsó mondata végén Leylának már sírásra görbült a szája, és utána sírni is kezdett. Sőt, a sírás nagyon hamar átváltott zokogásba. Valószínűleg most jött ki belőle minden feszültség. Nem is nagyon tudta abbahagyni. Tétován felálltam a székemből, és megöleltem őt. Mindezt nagyon esetlenül tettem, ő mégis belekapaszkodott a karomba, s – ha lehet – még jobban zokogott. Nagyon nehéz szavakba foglalnom, milyen volt számomra ez a pillanat, és mit éreztem akkor. Azt például mindenképpen, hogy itt van egy lány, akit valóban, szinte egyáltalán nem ismerek, mégis belém helyezi minden bizodalmát, és tényleg jól teszi, mert én mindenképpen segíteni szeretnék neki. Pedig akkor még nem is tudtam pontosan, mitől és kitől is kell őt megvédenem.
Pár percig így, összeölelkezve maradtunk. Azt, hogy ez mennyire volt drámai – ha használhatom ezt a kifejezést –, jól mutatja az is, hogy a többiek egy szót sem szóltak ez idő alatt. Törpétől az ilyesmi különösen nagy dolognak számított.
Aztán Leyla tényleg belekezdett, hogy megossza velünk a történetét.
Isztambuli szerelem 11. rész
Leyla története annál is meglepőbb és megdöbbentőbb volt, mint amit gondoltam. Pontosabban gondoltunk, hiszen az elmúlt napokban sokat beszélgettünk erről a többiekkel, s persze ők nem keveset poénkodtak is. Törpe nemegyszer elmondta, hogy biztosan elrabolták, és prostitúcióra akarják kényszeríteni, s én vagyok az egyetlen, aki megmentheti őt.
Nos, mire a története végére ért, s összeállt a kép, kiderült, hogy nagyjából ez fedi a valóságot, de persze minden jóval bonyolultabb volt annál, mint hogy azt néhány mondatban össze lehetett volna foglalni. Ő szegénykém eléggé csapongóan beszélte el a történetét. Mi kezdetben csak hallgattunk, nem szóltunk vagy kérdeztünk közbe, de aztán később mégiscsak meg kellett ezt tennünk, mert túl zavarossá kezdett válni a mondandója. Persze nem csodálom, hiszen nem az anyanyelvén beszélt, miközben a sírástól többször is elcsuklott a hangja. Rájöttünk, hogy nagy bajban van, s ez egy kicsit ránk is igaz.
Nagyjából fél éve kezdődött Isztambulban minden. Leyla tanárnőként dolgozott egy iskolában. Ez volt az első éve, igazából „csak” óraadó tanár volt. Azt már megszokta, hogy a férfiak mindig dicsérték a szépségét, és ajánlatokat tettek neki. Nem csak tisztességteleneket, többször munkalehetőséget is kínáltak, gyakran külföldön is. Mivel jól tud angolul és németül, többször is hívták már szállodákba vagy külföldi éttermekbe, ám ő mindig félt élni ezekkel a lehetőségekkel, bármekkora fizetéssel is kecsegtették.
Akkor, fél évvel ezelőtt azonban egy olyan férfi ajánlott neki munkát Mallorcán egy szállodában, akiért egy rokona kezességet vállalt. Azt mondta, ismeri az illetőt, és megbízható ember. Otthon nem sokáig gondolkoztak, a recepciós állás jóval nagyobb fizetéssel járt, mint amennyit az egész család keresett Isztambulban. Csak az iskolával volt egy kis gond, nem akarták egyik napról a másikra elengedni őt. Így végül csak négy hónappal később tudott felülni az Isztambulból Mallorcára tartó repülőgépre. De ezt – mint most elmondta – akkor nem is bánta nagyon, mert legalább jobban meg tudta ismerni azt a férfit, aki a munkalehetőséget felajánlotta. Cengiz jött és ment Törökország és Spanyolország között, s azalatt a négy hónap alatt többször is meglátogatta őt, sokat mesélt a hotelről, képeket is mutatott róla. Természetesen az interneten is megkeresték a helyet, úgy tűnt, minden rendben van vele.
A repülőtérről azonban már egy másik hotelbe vitték őt, de még ekkor sem kezdett el gyanakodni, hogy valami nincs rendben. Cengiz egyszerűen azt mondta, túl sok idő telt már el, az eredeti pozíciót, amire jelentkezett, betöltötték, de egy másik, ugyanannyira színvonalas helyen szükség van rá. A hely tényleg rendben volt, nem lehetett kifogása sem a szállásra, sem a szálloda menedzsmentjére. Leyla boldogan telefonált haza, hogy bár egy másik szállodába került, de talán ez még jobb is, mint amit Cengiz eredetileg mutatott nekik.
Csakhogy egy hét elteltével munkahelyet kellett váltania, s azt már nem is igazán magyarázták meg neki, hogy miért. Az új helyen ugyanaz volt a dolga, s bár furcsának tűnt neki ez, de a közvetlen főnökei, ha lehet, még kedvesebben bántak vele. Egy török vendég pedig még a kedvesnél is kedvesebben. Leyla – ekkor még – nem nagyon részletezte, miként került villámgyorsan annyira közeli kapcsolatba az Ömer nevű dúsgazdag, s ezzel együtt igen fiatal és jóképű üzletemberrel, de a lényeg az, hogy a férfinak gyorsan sikerült őt elcsábítania, s oda is adta neki magát.
Ezen a ponton Leyla elmondta, hogy tudja, nálunk, európaiaknál ez nem olyan nagy dolog, ám őt másfajta erkölcsök szerint nevelték, az ő életében Ömer volt az első férfi, amit most már nagyon bán, de úgy érezte, beleszeretett, s egy teljesen új világ nyílt ki előtte. Ömer azt mondta, ő is szereti, s feleségül fogja venni, ám mielőtt még Törökországban is felvállalhatnák a kapcsolatukat, el kell intéznie néhány dolgot. Leyla pedig nem faggatózott. Egyfelől, mert bízott benne, másfelől azért, mert úgy gondolta, nem kell beleütnie az orrát a férfiak dolgába.
Amint összejött Ömerrel, már nem dolgozott többé, viszont utazgattak Mallorcán belül, s végül Alcudiában kötöttek ki, abban a szállodában, amit mi is ismerünk.
Ekkorra szép lassan Ömer átvette az élete felett az irányítást. Elsőre fel sem tűnt neki, de a mobiltelefonjától is megszabadította, mert attól félt, ha gyakran beszél az otthoniakkal, talán elszólja magát, hogy van valakije, ugyanis Ömer nem akarta, hogy tudomást szerezzenek róla. Azt mondta, majd illendően megkéri a kezét, amikor együtt visszautaznak Törökországba, addig viszont jobb, ha nem beszél róla senkinek. Leyla még ekkor sem érezte, hogy tényleg veszélyben lenne, mert náluk valóban ez lett volna a dolgok menete. Randevúzni csak azután szabad, ha arra a szülők, pontosabban a családfő áldását adja. Ha otthon megtudták volna, hogy ő már odaadta magát egy férfinak, abból hatalmas botrány kerekedett volna.
De ahogy teltek a hetek, azért nem bánta volna, ha Ömer valamiféle konkrétumokat is mondott volna neki, hogy mikorra intézi el azokat a dolgait, amik a hivatalos kapcsolatuk útjában állnak, s mikor telefonálhat végre haza, mert a szerettei már nyilván aggódnak érte. Ígérgette, hogy nem fogja elszólni magát. Ekkorra a férfi visszaadta neki a telefonját, ám végig mellette ült, amíg az otthoniakkal beszélt. Leyla ezzel együtt is megnyugodott, hogy Ömer nem zárta el őt a külvilágtól és a szeretteitől, még ha több dologban hazudnia is kellett az anyukájának.
Mint elmondta nekünk, ez volt az élete legnagyobb tévedése.