Többen is feltöltötték az internetre, hogy a hazai sportnapilapnak azzal a címmel sikerült gratulálnia az olimpiai ezüstérmet begyűjtő férfi kardcsapatnak és a 200 méter pillangóban szintén ezüstöt nyerő Milák Kristófnak, hogy: „Még mindig hiába várjuk az aranyat”
Annyi, hogy felkiáltójelet nem tettek a cím végére, szóval azért olyan nagyon nem barnították le a második helyezett sportolóinkat, de a címlapon azért dicséretet sem kaptak. Az író tényszerűen közli, hogy másodikok lettek.
A gond ezzel a címmel, s a mögötte rejlő mentalitással az, hogy hazánkban hosszú évek óta küzdenek a normális szakemberek, a normális szakírók, a normális sportpszichológusok és úgy egyáltalán a normális emberek azzal, hogy ne csak az aranyérmet, az abszolút győzelmet tekintsük sikernek és értékeljük igazán. Ugyanis abban is mérhetetlen munka, kitartás, energia, sokszor ténylegese vér és verejték van, ha valaki „csak”, (de inkább ezt az időzőjeles csak-ot is felejtsük el) második vagy harmadik legjobb a világon valamiben.
Mint például tegnap este a kardcsapat és Milák Kristóf. Dicséret és gratuláció illeti meg őket. Ennek részeként pedig egy olyan Nemzeti Sport címlap, ami erről szól, ami megsüvegeli a teljesítményüket.
Mostanra talán már sikerült némi eredményt elérni kis országunkban a tekintetben, hogy ne a „csak az arany számít” mentalitás érvényesüljön. Baráti társaságokban más sokszor számonkérik azt, aki ilyen vagy ehhez hasonló megjegyzéseket tesz. No, most a Nemzeti Sport, s a „kiváló” szerkesztői (és itt maradhat az idézőjel nyugodtan) sok ember törekvéseire és munkájára tojt rá egy nagyot.
Gondoljunk csak abba bele, a tegnap ezüstérmet nyert (és nem aranyat elveszítő) öt fiúnak vajon hány rokona akarta eltenni emlékbe a ma megjelent sportnapilapot?
Ha a Nemzeti Sport holnap bocsánatot kér a címlapján, arról is beszámolunk.
