Az Ázsia Expressz még versenyben maradt párosainak a közelmúltban egy ősi maja labdajátékban is össze kellett mérniük a tudásukat. A műsorvezető Ördög Nóri pedig azt is előadta, hogy a régi időkben volt, hogy a mérkőzések után ki is tépték a játékosok szívét. Nos, ez nem pontosan így történt, s a maják nem úgy játszották ezt a játékot, ahogyan a tévében láthattuk.
Az ősi maja labdajáték, ami tényleg hasonlított valamennyire a mai labdarúgáshoz, máig elég nagy rejtély a történészek, s más kutatók számára. A probléma abban gyökerezik, hogy az első szerzetesek, akik erre a földre léptek ugyan megpróbáltak mindent lejegyezni, amit csak láttak, ám ezen játék esetében annyira lenyűgözte őket a pattogó labda, hogy szinte csak erről írtak. Akkoriban ugyanis Európában nem létezett kaucsuk vagy bármilyen más, a mai gumihoz fogható anyag, így nem volt semmi, ami ennyire rugalmas lett volna. Kicsivel később – a brutális spanyol hódítás következtében – pedig már nem maradtak maja városok, ahol a lakók hódolhattak volna ennek a játéknak. Maja nyelven írott forrás sem maradt fent, ahol a labdajátékről értekeztek, mert a drága jó szerzetesek minden maja könyvet elégettek. Összesen négy maja kódex élte túl ezt a pusztítást, amelyek azonban nem írnak semmit a labdázásról. Ami egyébként óriási népszerűségre tett szert a maják körében. Ezt onnan lehet tudni, hogy képi ábrázolások, domborművek, festmények, szobrok rengeteg játékost jelenítettek meg. Ezek díszes ruhái pedig arra utalnak, hogy nagy becsben tartották a korabeli „focistákat”. Sőt, olyan domborművek is fellelhetőek, amelyeken istenek labdáznak egymással.
A szabályokról azonban a mai napig alig tudunk valamit, de az például majdnem biztos, hogy lábbal nem lehetett a labdához érni. Térddel és combbal sem, amit például az Ázsia Expresszben megengedtek a játékosoknak. Az is tény, hogy a karika, amin a labdát át kellett juttatni, nem a pálya közepén volt elhelyezve, hanem magasan a küzdőverem falára felhelyezve. Nem két térfélen helyezkedtek el a csapatok, hanem fizikálisan is küzdöttek egymással. Úgy tehát biztosan nem lehetett pontokat szerezni, ahogy Brúnó annyiszor megtette, vagyis, senkitől sem zavartatva térddel dekázgatott, majd egy fejessel átjuttatta a labdát a gyűrűn.
Tényleg kivégezték a játékosokat?
Sok legenda kering arról, hogy az ősi maják számtalan emberáldozatot mutattak be, s ha bármilyen természeti csapás érte őket, akkor így igyekeztek kiengesztelni az isteneket. Tény, hogy mutattak be véráldozatokat, de nem az volt a jellemző, hogy feláldozták a saját embereik életét. Inkább csak véreztették magukat, nagyjából úgy, mint ahogyan a legenda szerint a hét magyar törzs vezetői vérszerződést kötöttek egymással. Ráadásul ez a két esemény időben is nagyjából egybeesett. Mert bár előfordult, hogy Ördög Nóri a többezer éves maja városokról beszélt, a valóság az, hogy a maja kultúra kialakulása alig száz évvel korábbra tehető, hogy az őseink belovagoltak a kárpát medencébe. Amikor pedig elkezdtek „focizni” a maják, mi már túlvoltunk az államalapításon.
Az meglehet, hogy a meccsek után a maja „focisták” is mutattak be áldozatokat, ám a játékosok szívét nem nagyon tépték ki. Arra, hogy megöljék, feláldozzák a résztvevőket legfeljebb csak akkor került sor, ha hadifoglyok fociztak. Az például elképzelhető, hogy azért küzdöttek a foglyok, hogy a győztes csapat tagjai kegyelmet kapjanak. Mert az tény, hogy azokban az időkben a hadifoglyok büntetése szinte mindig a halál volt, s a maják az isteneik előtt tisztelegve ontották ki a vérüket. De a foglyok megölése a középkori Európában is teljesen megszokottnak számított.