A nagyanyámnak volt egy kis fából faragott, díszes ládikája, alig volt méretesebb egy nagyobbacska doboznál. Leveleket tartott benne, régi, kézzel írott leveleket. És időnként, amikor azt akartuk, hogy meséljen nekünk, elővett ebből a ládikából egy levelet. Volt, hogy ki sem bontotta a borítékot, úgy merült bele a történetébe, máskor szóról szóra felolvasta a tartalmukat. Sok olyan alkalom is volt, hogy a levelesláda zárva maradt, ő pedig úgy mesélt. Én mégis a legjobban azt szerettem, amikor elővett egy levelet. Egy igazi kincsesbánya volt a számomra nagyanyám emlékeinek ez a tárháza, ezért sokszor kérleltem, hogy „olvassunk el együtt” egy-egy levelet. Nekem gyerekként úgy tűnt, sosem fogynak el. Az egyik legszebb és egyben legmegrázóbb történetet mégis szinte már felnőttfejjel hallottam tőle. Nem is egy levél volt az, amit felolvasott nekem és az unokatestvéremnek, Öykünek. A ’80-as évek legelejére repültünk vissza az időben. Akkor egy művészeti tábort szerveztek középiskolásoknak Cunda szigetére. Nagymama egy időben sokat festegetett, szerintem kifejezetten szép képeket, ám ő sosem tekintett másként erre, mint hobbiként, egy idő után azonban az élet nem engedte meg, hogy e kedvtelésének hódoljon. Ám pár éve megint ecsetet ragadott, igaz, csak elég ritkán ül le manapság is a vászon elé. Azt mondja, felesleges időpocsékolás, a műveit pedig úgyis csak vonakodva mutatja meg bárkinek is.
– Abban az időben persze még másképpen gondoltam az ilyen dolgokra. De nem csak én, a barátnőim is. Együtt álmodoztunk arról, hogy híres színésznő, író vagy éppen festő lesz belőlünk. Emlékszem, nagy izgalommal készülődtünk arra a művészeti táborra is. Nemcsak a környékről érkeztek hozzánk más fiatalok, hanem Izmirből, Isztambulból, sőt, még távolabbról is. Volt néhány külföldi fiú is. – Nagymama elmélázott egy pillanatra, s én akkor vettem észre, hogy már a kezében tart egy levelet. Szinte megsimogatta egy párszor, levegőt vett, hogy belekezdjen a történetbe, s én már azt hittem, nem fogja kibontani a borítékot, de aztán szépen, komótosan kihajtogatta a papírt, s olvasni kezdte.
Én legkedvesebb Leylám!
A történtek után talán nem vártad, hogy tollat ragadok, és írok neked, de én úgy érzem, magyarázattal tartozom neked, hogy mit miért tettem. Remélem, meg fogsz érteni, és ugyanolyan szertettel vagy talán hasonló módon gondolsz rám, mint én rád. Aznap, amikor engem választottál, hogy megfesd a portrémat, én voltam a világ legboldogabb embere. Azt gondoltam, valamelyik barátnődet kéred fel modellnek. Nem is reménykedtem benne, mert rólam nem lehet jó képet festeni. Persze a kép, amit megalkottál, nagyon is élethű lett, csak hát én úgy nézek ki, ahogy, ezzel a fizimiskával áldott meg a teremtő.
Itt nagymama egy pillanatra megállt az olvasásban. A szemüvegét ugyan feltolta, de nem nézett fel a levélből, s mintegy magyarázatként közölte velünk: – A kép pocsékul sikerült. De Gökhan nem festőnek készült. Íróként igyekezett a szárnyait bontogatni. Nem tudta megítélni, milyen lett a kép, fogalma sem volt róla. – Aztán egy leheletnyi szünetet tartott. – És amúgy egészen jóképű volt. – Azzal folytatta az olvasást.
A legjobban azt élveztem, amíg készült a portrém, hogy annyit néztél engem. Eleinte sem volt ez a számomra furcsa érzés, pedig amúgy nem szeretem, ha bámulnak, de amikor rám néztél, amikor rám emelted a tekintetedet, elkezdett átjárni egy különös bizsergés. Mintha minden pillantásoddal egyre erősebben sütött volna a nap. Olyan volt, mintha maga a természet, az élet töltött volna fel energiával. Nem mozdulhattam, és csendben is kellett maradnom. Ha nem így tettem, azonnal rám szóltál. De ennek a köztünk lévő csendnek lett egyfajta varázsa. Sokkal inkább beszédes volt, mint ezer meg ezer szó, száz meg száz mondat. Legalábbis én így éreztem, s abban is biztos vagyok, hogy ezt te is észrevetted rajtam. Nincs értelme titkolnom, abban a néhány órában, amíg megfestetted az arcképemet, én végérvényesen és visszavonhatatlanul beléd szerettem. Persze korábban is tetszettél, már a tábor elején felfigyeltem rád. De kinek ne tűnt volna fel a szépséged…
Nagymama itt a mondat közepén állt meg, s ez alkalommal felénk is fordult: – Látszik, hogy írónak készült, ugye? Túlzásokba esett. – De aztán megismételte az utolsó mondatot a levélből.
De kinek ne tűnt volna fel a szépséged. A többi fiúval már a legelső napokban arról beszélgettünk, hogy te vagy a legszebb lány a táborban.
Megint megállt az olvasásban. – Jellemző, egyből elkezdtek osztályozni vagy pontozni minket. A mai fiúk is ezt csinálják? – kérdezte tőlünk, de úgy tűnt, igazából nem várt választ, ezért nem is mondtunk semmit.
Igazából azt szerettem volna, hogy a portrém soha ne készüljön el. Bár nem beszélhettem, vagyis csak néha mondhattam neked valamit, de ami akkor kavargott a szívemben, arról úgysem mertem volna beszélni neked. Gondolatban és álmomban még most, tőled több száz kilométerre is visszarepülök arra a napra, és ott ülök megint tőled alig egy méterre, a festővásznad előtt. Ezt követően nagyon vártam, hogy végre kettesben tudjak beszélgetni veled. És nagyon sajnálom, hogy amikor erre végre sor kerülhetett, akkor annyira esetlen és ügyetlen voltam. A szerelmes ember nem önmaga. Amikor ez az érzés elborít minket, sokszor viselkedünk, reagálunk másképp. Persze még én is csak tanulom ezt az érzést. Ez legyen a mentségem ennek a levélnek a megírásánál is, hiszen gyakran csapongok. És mentségül szeretném felhozni a szerelmemet arra is, ahogyan aznap viselkedtem, amikor ott lent, a tengerparton, annál az amúgy rettenetesen kinéző betonmólónál kettesben maradtunk. Most már tudom, hogy volt egy pillanat… Amikor a focai fiú, Cenk darabjáról beszélgettünk, s eljutottunk a csókjelenethez, te pedig rám emelted a gyönyörű szemedet. Én abban a pillanatban teljesen lefagytam. Pedig tudom, tisztában vagyok vele, hogy akkor megcsókolhattalak volna. Sőt, talán nem tűnik tőlem túlzott nagyképűségnek, vártad is ezt a csókot. De elmúlt a pillanat varázsa, csend telepedett ránk, aztán te továbbugrottál a következő jelenet elemzésére. Nyilván te is zavarban voltál. Aztán pedig érkeztek a barátnőid, akik nevetve viccelődtek rajtunk, hogy biztosan nem véletlenül vonultunk félre romantikázni a betonteknőhöz. Biztosan emiatt a ki nem használt alkalom miatt kezdett el bosszantani, hogy a színdarabban Urosra osztották a hősszerelmes szerepét. Egyre inkább az kezdett járni a fejemben, hogy ő bezzeg megcsókolhat téged. Persze nagyon jól tudtam, hogy ez csak egy színpadi csók lesz, ahogyan a próbákon ezt minden alkalommal gyakoroltátok, vagyis csak az arcotok ér össze, a szátok semmiképpen sem. De ez – az ügyetlenségem, a bénázásom miatt – egyre jobban idegesített. Ezt csak azért írom le ennyiszer, mert ez a magyarázat arra, ami történt. Pontosabba arra, amit tettem.
Nagymama ennél a résznél nemcsak ránk nézett, hanem le is engedte az ölébe a levelet. – Nagyon fura egy darab volt. Én már korábbról ismertem Cenket, aki ott, a táborban írta meg ezt az egyfelvonásost. Egyfajta modernizált és újragondolt Rómeó és Júlia-feldolgozás volt, boldog befejezéssel a végén. Nekem amúgy tetszett, de nem mindenki volt így ezzel. – Jött a folytatás:
Próbáltam veled ezt követően is beszélni, mármint kettesben. Hiszen amúgy sokat beszélgettünk, s minden szavad simogatta a lelkemet. De ilyenkor a többiek is körülöttünk voltak, én pedig arra vágytam, hogy újra csak kettesben legyünk. Aztán eljött az a bizonyos nap, a darab bemutatójának estéje. Már eleve ideges voltam. Annak viszont örültem, hogy bár színészként nem vettem részt benne, háttérmunkásként ott lehettem a színpad mögött, a közeledben. Jó volt, ahogyan az egyes jelenetek után egymásra néztünk, s úgy éreztem, neked is jólesnek a biztató szavaim. És tényleg, nagyon, de nagyon jól játszottál.
Nagymama fel sem nézett, csak ennyit mondott: – Inkább hagyjuk! – És azzal a lendülettel folytatta is a levelet.
Jött az utolsó előtti színpadra lépésed, amikor el kellett volna csattannia a színpadi csóknak. És láttam, hogy ez a gazember szinte lefog a színpadon, és erőszakosan megcsókol, de tényleg, igazából. Te pedig nem tudsz védekezni. Nos, akkor tényleg elveszítettem a fejemet. Egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy ezt nem hagyhatom, hogy segítenem kell neked. Ösztönösen cselekedtem. Az első tárgy, ami a kezembe került, a seprű volt. Tudom, nincs mentség arra, amit tettem, és egyfelől ijesztőnek, másfelől röhejesnek tűnt, ahogyan a seprűvel nekiestem a téged csókoló Urosnak… És utólag már azt is sajnálom, hogy a szerencsétlen az ütéseim hatására leesett a színpadról. Azt is bánom, hogy ezzel tönkretettem az előadást. Tudom, egy színész nem azt várja, hogy a közönség hangos hahotázásában törjön ki a nagyjelenete közben. Arról azonban talán már nem tehetek, hogy Uros annyira szerencsétlenül esett, hogy kórházba kellett szállítani. Én nyilván rosszabbul jártam azzal, hogy a rendőrségen kötöttem ki. Sokkal rosszabbul, hiszen már nem engedtek vissza a táborba. Hozzád. Nem tudtam megmagyarázni neked, mit miért tettem. Ezért is írom most ezt a levelet. Nincs mentségem. Talán csak egy, az irántad érzett tiszta szerelmem. Ha ez neked is fontos, abban reménykedem, hogy meg tudsz, meg tudtál nekem bocsátani. Nehéz szavakba öntenem azokat az érzéseket, amik bennem kavarognak, miközben várom a válaszodat. Egyvalamit érzek csak tisztán. Azt, hogy nagyon szeretlek, Leyla.
Gökhan
Azt akartam kérdezni nagymamától, hogy írt-e választ Gök hannak, de Öykü megelőzött. – És mi történt azzal a Urossal? Nagymama rövid kutatás után előhúzott a ládikájából egy másik levelet.
(Folytatjuk)