Nagymama ezt a levelet, legalábbis az elejét úgy olvasta fel nekünk, hogy a szemüvege fel volt tolva a fejére. Azaz kívülről ismerte a sorokat. Nekem ez akkor fel sem tűnt, Öykü lökdösött, hogy figyeljünk oda, mert ez biztosan különleges levél. Így kezdődött:
Kedves Leyla!
Most, hogy több száz kilométer választ el tőled, nagyon szomorú vagyok. De még jobban fáj a szívem amiatt, mert eddig nem írtam neked. Pedig akartam. Esküszöm, minden nap leültem az asztalomhoz, és kezembe vettem a tollat. De rá kellett jöjjek, hogy nem tudok írni. Úgy értem, nem tudom jól megfogalmazni a gondolataimat. Pontosabban éppen azt nem tudom leírni, amit nagyon szeretnék elmondani. A legtöbb levelemet már itt, az elején tartva összetéptem, de most megfogadtam, hogy bármi is lesz, bérmennyire is sután fogalmazok, amit talán nem is fogsz érteni, vagy nem jól fogod érteni, ezt a levelet most befejezem. És nemcsak befejezem, hanem el is küldöm neked.
Már a megszólítás, amit az elejére biggyesztettem, az is rossz, üres, semmitmondó, olyan, ami két idegen emberhez illik. Úgyhogy az igazat írom, ha úgy tetszik, újrakezdem ezt a levelet.
Szerelmem, Leyla!
Nagymama ennél az újabb megszólításnál vette észre, hogy a szemüvege nélkül, azaz gyakorlatilag fejből olvas. Egy picit zavartan ránk sandított, a szemére igazította a szemüvegét, s folytatta.
Ott, a táborban nem mondtam el neked, hogy szeretlek. A színdarab próbáin persze többször is kimondtam, magamban pedig százszor is. De igaziból is el kellett volna mondanom neked. Minden egyes nap, minden alkalommal, amikor azt a hülye színdarabot próbáltuk, csak ez járt a fejemben. De megint rosszat írok. Te jártál a fejemben, csak rád tudtam gondolni. Remélem, nem neheztelsz rám emiatt, vagy nem tartasz műveletlen embernek, de engem nem nagyon érdekel az irodalom, és a színpadi művek sem vonzanak túlzottan. Nem is szoktam nagyon színházba járni. Kizárólag miattad jelentkeztem ebbe a darabba is, és ezt is csak akkor tettem meg, amikor rád osztották a női főszerepet. Figyeltelek, de te nem vetted észre, hogy onnantól kezdve nagyon izgatott lettem, és görcsbe rándult a gyomrom, amikor kihirdették, hogy kik milyen szerepet kapnak a darabban. Abban biztos voltam, hogy te leszel az abszolút főszereplő.
Nagymama ránk nézett. – Tudjátok, hogy sosem akartam színésznő lenni, még akkor, 17 éves koromban sem, amikor majdnem minden lány erről álmodozott. Őszintén szólva egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy én játszom majd Júliát. Sőt, inkább azt vettem biztosra, hogy egy kisebb szerep lesz az enyém. Amúgy csak a barátnőm, Defne unszolására jelentkeztem a főszerepért. Tudjátok, a sánta Defne az, innen két utcával lejjebb lakik. Jól tudom, hogy így szoktátok őt csúfolni, igaz?
Nem szóltunk semmit, de én azért bólogattam. Nagymama alig láthatóan elmosolyodott, és újra belemerült a levélbe. Persze előre tudta, mi jön.
Az igazat megvallva, nem értem, miért kell Rómeónak és Júliának nevezni egy olyan színmű főszereplőit, akiket a darabban egyszer sem hívnak így. Kicsit olyan cikinek éreztem, hogy Rómeó szerepére jelentkezem, ráadásul ennyire lelkesen…
Öykü itt közbeszólt: – Igazán mekkora hősszerelmes lehetett ez a fiú?! Ciki volt neki eljátszania a szerelmes Rómeót.
Nagymama nem szólt semmit, egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:
Csak azért tanultam meg a szövegemet, nehogy kidobjanak a darabból. De igazából nem is érttettem mindent, hogy mi miért történik a színpadon, és mik az összefüggések. Szerintem amúgy ezzel többen is így voltunk. Te értettél mindent? Gondolom, te igen. De nem is ez a lényeg. Engem szinte kizárólag csak az érdekelt, hogy a darab végén, majdnem a legutolsó jelenetben a főszereplők megcsókolják egymást.
Megfogadtam, hogy őszinte leszek hozzád. Szerintem ez a Cenk egy pocsék darabot írt. Olyat, amilyet nincs néző, aki megértene. De örökké áldani fogom a nevét azért, hogy ezt a csókot beleírta a „fantasztikus” színművébe. Alig vártam, hogy odajussunk, hogy végre ezt a jelenetet is elpróbáljuk. Azt éreztem rajtad, te is várod ezt. Olyan jó volt veled a jelenetek közben is beszélgetni. És most is csak köszönettel tartozom azért, amennyit segítettél. Nekem semmi érzékem a színjátszáshoz, de veled mégis könnyedén ment minden.
Nagyon jól játszott. Semmit nem segítettem neki, nem is volt rá szüksége. – Nagymama levegőt vett, mintha hezitálna egy kicsit. – Jó, írni nem tudott annyira, de azért várjátok ki a levél végét! Nem mindig az a lényeg, hogyan fogalmaz az ember, hanem maga az, amit ír.
Mi persze vártunk türelemmel.
Aznap, amikor úgy volt, hogy először jutottunk el a csókig, nagyon izgatott voltam. Igen, igen, többször is belebakiztam a szövegbe. Láttam is a többieken, hogy idegesek emiatt. De azt is láttam, hogy te megértesz. Sőt, az is láttam, hogy te is izgulsz, izgatott vagy egy kicsit. Ez nagyon tetszett nekem, mert akkor már biztos voltam benne, hogy te is érzel irántam valamit. Két világ volt ez, amiben léteztem, vagyis léteztünk. Bocsáss meg, ha ezt nem tudom jól megfogalmazni. Az egyik a mi valós világunk volt. A szöveg-összeolvasások és a próbák között. Imádtam veled beszélgetni. Bármiről bármennyi ideig beszélgettem volna veled. Emlékszel, sokszor a többieknek kellett ránk szólniuk, hogy most már foglalkozzunk a darabbal is, mert ránk várnak.
És igen, ott volt a másik világunk, Cenk színdarabja. És annak ellenére, hogy rettenetes volt maga a történet, a szövegemet, legalábbis egy részét nagyon szerettem. Minden alkalommal, amikor azt mondtam neked a szemedbe nézve, hogy szeretlek, elkapott az a furcsa, a testem minden porcikáját átjáró bizsergés. És ahogy haladtunk előre, ahogy teltek a napok, mindent felerősödve éreztem. Nem tudtam elképzelni, hová fog ez fokozódni, amikor elérkezünk a csókunkhoz.
Én nem tudtam, hogy létezik olyan, hogy színpadi csók.
Amikor nagymama itt tartott a levélben, ugyan nem nézett ránk, de így is láttam, hogy mosolyog a szeme. Az utolsó mondatot megismételte.
Én nem tudtam, hogy létezik olyan, hogy színpadi csók. Nyilván így utólag már nagyon bénán hat, hogy azon a délutánon a próba utolsó jeleneténél tényleg meg akartalak csókolni. De persze te ezt is ügyesen hárítottad el. A többiek szerintem észre sem vettek semmit ebből. Persze az sem érdekelt volna, ha feltűnik nekik. Ami azonban a következő napokban történt, számomra az volt a legfontosabb. Soha nem fogom elfelejteni azt az öt napot, ami még hátra volt a bemutatóig. Tudtam már, hogy a csókunk nem lesz igazi. Mégis minden egyes nap egyre jobban vártam a műcsókunkat, vagyis az álcsókunkat. Írhatnám azt is, a színpadi csókunkat. De egyik szó sem fejezi ki jól azt, ami történt közöttünk a próbák végén. Hogy is mondjam, olyan volt ez, mint egy egyszerre elmondhatatlanul boldog, ugyanakkor boldogtalan pillanat. Minden egyes nap jobban vártam ezt a be nem teljesülő csókot. Maga a várakozás is mérhetetlen boldogsággal töltött el. Hiszen minden mozdulat, érintés, pillantás igazi volt. Csak maga a csók nem volt az. Aztán már úgy éreztem, csók nélkül is megcsókoljuk egymást ott a színpadon. Nem tudom, érted-e, mire gondolok.
A szívem csordultig megtelt az irántad való szerelemmel. Nem határoztam én el előre, hogy a bemutató estéjén igazából meg foglak csókolni. Ez jött magától. A világ legtermészetesebb módján. Éreztem, hogy te is akarod, hogy te is várod. Amikor pedig megtörtént, minden más lényegtelenné vált. Csak te és én léteztünk abban a pillanatban. Furcsa így ezt elmondani, de egy gondolat mégis bekúszott a fejembe, mégpedig az, hogy imádom ezt a színdarabot és Cenket is, aki megírta.
Aztán megéreztem azt a pokoli erős fájdalmat.
Öykü nem tudta megállni, és halkan odasúgta nekem: – A csókjelenet után most jön a seprűs jelenet. Nagymama ránézett, olyan volt, mint egy szigorú tanárnéni.
Mostanra természetesen összeállt a kép. Gökhan nyilván őrülten féltékeny volt, ezért esett nekem azzal a seprűvel. De azt azóta sem tudom megérteni, miért kellett tönkretennie a színdarabot. Ne aggódj, az ütések egyáltalán nem fájtak. Az esés sem, ahogy lebucskáztam a nézőtérre a színpadról. Csak az fájt, hogy a lábtörésem miatt nem engedtek vissza a táborba. Egy csoda volt az a pillanat, az, amikor csókban forrott össze az ajkunk, de most már itt vagyok, tőled annyira messze, és csak arra tudok gondolni, mikor láthatlak.
Láthatlak, Leyla? És ez a Gökhan ott van még a közeledben? Elég nekem az is, ha csak az első kérdésemre válaszolsz.
Leírni is olyan jó: Szeretlek!
Uros
Szerintem nem is írt olyan rosszul ez az Uros – jegyezte meg Öykü. Én pedig ennyit kérdeztem: – Válaszoltál neki, nagymama?
Ő ránk nézett, a szeme egyszerre volt szomorú és mosolygós.
Igen, de előtte jobb, ha felolvasok nektek egy másik levelet.
(Folytatjuk)