Isztambuli szerelem 20. RÉSZ

Cansu nevetve fordult felém: – A néni azt mondja, látszik rajtad, hogy szerelmes vagy. De ne aggódj, Leylán is ugyanezt látta, amikor itt járt.

– Tényleg látszik? – kérdeztem

– Rajtad vagy rajta?

Eredetileg azt akartam kérdezni, rajtam látszik-e, de persze az hirtelen sokkal jobban kezdett el érdekelni, Leyla tényleg érezhet-e valamit irántam. Ám mielőtt felelhettem volna, a kislány folytatta: – Nem nagyon értek ehhez, de te szerintem is szerelmes vagy belé. Viszont, hogy ő az-e, azt nem tudom megmondani. Szerintem rajta nem látszik. De lehet, csak titkolja az érzéseit. Meg amúgy is, vele szinte nem is találkoztam, mióta hazajött.

A nénit is nagyon érdekelni kezdte, miről beszélgetünk, ezért Cansu lefordította neki. Majd ismét nekem azt, amit ő mondott.

– Biztos benne, hogy mindketten szerelmesek vagytok. Közölte, hogy én még kicsi vagyok, s nem látom az egyértelmű jeleket. Lehet, hogy neki van igaza. Nurgül néni tényleg okos.

Cansu ezzel nagyjából lezártnak tekintette a témát, s arról kezdett el diskurálni a nénivel, hogy mi mindent mesélt el nekem a Galata torony és a városrész történelméről

Azt hittem, egy ilyen nap után nehezen jön majd álom a szememre, de pont az ellenkezője történt. Ráadásul nagyon mélyen aludtam, s a néninek kellett ébresztenie, különben átaludtam volna a „randinkat” Leylával. Kapkodva öltöztem, még szerencse volt, hogy Cansu előző este elmagyarázta, merre kell menjek, s pontosan hol találom a fűszerpiacot.

Bár még kifejezetten korán volt – legalábbis, én így éreztem – a város már életre kelt. Háromnegyed hét körült járt, Cansu azt mondta, bő tíz perc, esetleg negyedóra az út. Át kellett mennem egy hídon, amiről így álmosan valamiért azt gondoltam először, ez lesz a nagy Boszporusz híd, ami összeköti Isztambul európai és ázsiai oldalát, de aztán mindjárt ki is röhögtem magam, hiszen tudtam, hogy az nem innen indul. És egyébként is, sokszor negyedóra sem lenne elég arra, hogy azon átsétáljak.

Ez a híd is nagy volt, s igencsak forgalmas. A legérdekesebbnek azt találtam, hogy rengetegen horgásztak. Főleg a két végénél egymás mellett sorakoztak az emberek, s a belógatott horgászbotjaik. Eszembe jutott, a nagyapám sokat mesélt arról, hogy annak idején Budapesten is rengetegen horgásztak a rakparton. Szomorúan emlegette, hogy most már jóideje túl szennyezett a víz ehhez. Az villant be egy pillanatra, hogy a törökök ezek szerint jobban vigyáznak a folyóvizekre, majd megint csak eszembe jutott, túl korán lehet, hogy ilyen hülyeségekre gondolok, hiszen itt szó sincs folyóról. Isztambul a Földközi-tengert és a Fekete-tengert választja el egymástól. Vagyis akármennyi szennyezőanyag is jut a városból a vízbe, az olyan nagyon nem tudja rontani a vízminőséget, hal mindig lesz benne.

Már az is szembe jutott, talán igaza van Cansunak és Nurgül néninek, s a szerelem elvette az eszemet. Jót szórakoztam ezen, miközben lassan kibontakozott előttem a fűszerpiac épülete. A tenger felőli bejáratát kellett megtalálnom, ami hála Cansu pontos útbaigazításának, igazán nem volt nehéz.

Hamarabb odaértem, mint hét óra. Furcsán jó érzés volt várni Leylára, igazából még drukkolni is kezdtem annak, hogy késsen egy kicsit. Nézegettem közben az embereket. Egyik arcot a másik után. Sokan voltak, pásztáztam őket, s közben vártam, mikor pillantom meg az ő arcát, az ő alakját.

Aztán kisvártatva megláttam. Nagyot dobbant a szívem. Na, gondoltam, ha ezt tudná Nurgül néni, tuti jól szórakozna magában… Ám a következő pillanatban már nem éreztem ilyen jól magamat. Nem egyedül jött. Ott volt vele egy fiatal férfi. Ha a szívdobbanásból még nem lett volna magam számára világos, hogy mit érzek iránta, egyértelműen kiderült abból a jeges rémületből, ami hirtelen rám tört, amikor megláttam mellette azt a fickót.

„Nyilván ő lesz Kerem – járt az agyam – más nem lehet, és biztos azért jönnek kettesben, hogy elmondják nekem az igazságot, vagyis azt, hogy jegyben járnak. Csak azt nem értem, ehhez minek kel ez a pojáca is, tapintatosabb lett volna Leylától, ha négyszemközt avat be ebbe a kis „elfelejtett dologba”. Vagy talán azt hiszi, hogy nagyon ki fogok akadni? És ezért jött vele Kerem? Hogy ne csináljak balhét?”

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Elhatároztam, bármi is lesz, jó képet vágok hozzá, nem mutatom ki, mit érzek belül.

Mikor már elég közel értek, láttam, hogy Leyla mosolyog, így én is valamifajta vigyort erőltettem az arcomra. Hosszúnak tűnt az a néhány másodperc, amíg ténylegesen odaértek hozzám. Önkéntelenül én is tettem néhány lépést feléjük. Leyla rám emelte azokat a gyönyörű szemeit, és ennyit mondott:

– Szeretném neked bemutatni Keremet! – és a fickó széles mosollyal az arcán felém nyújtotta a kezét.

(holnap folytatjuk)

Scroll to Top