Isztambuli szerelem 16. RÉSZ

Miután leszálltunk, Leyla családja szinte elragadta őt. Kicsit még izgult az útlevél-ellenőrzésnél, bár engem azért nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi baj, mert az ő hamis papírjai valójában igaziak, csak nem a hivatalos utat használva állították ki őket. Nem nagyon akartam belekérdezni, hogy miként megy ez náluk, de sejtésem azért volt róla, s én tényleg nem aggódtam amiatt, hogy esetleg nem tud belépni Törökországba.

Aztán, amint simán áthaladtunk a csomagellenőrzéses részen is, és kisétáltunk a repülőtérnek arra a részére, ahol már bárki tartózkodhatott, egyik pillanatról a másikra három-négy nő elragadta mellőlem Leylát. Esküszöm, elsőre azt hittem, Ömer emberei már vártak ránk, és akcióba leptek, de aztán láttam, hogy az „elrablói” össze-vissza csókolgatják őt, majd még többen odaléptek hozzá, és ölelgették, simogatták. Én pedig egyik pillanatról a másikra megszűntem létezni. Ez a jelenetsor hosszú percekig zajlott, közben néha egy-egy másodpercre elkaptam Leyla tekintetét. Mintha ezt próbálta volna üzenni: „Sajnálom, ezen túl kell esnünk.”

Már éppen kezdtem másfelé is bámészkodni, amikor egyszer csak valaki rántott egyet a karomon, majd egy kicsike asszony a nyakamba ugrott. Kaptam néhány csókot, leginkább ténylegesen a nyakamba, mert nem igazán ért fel, de mire felocsúdhattam volna, érkeztek a többiek is. A nők ölelgettek, mintha egy régen látott rokonunk lennék. Majd valaki úgy hátba vert, hogy ha nincs ott az engem ölelgető hölgyek serege, esküszöm, orra esek.

Ugyanaz játszódott le, mint pár perccel korábban Leylával, leszámítva azt, hogy őt senki sem püfölte hátba, míg engem többször is. De azt semmiképpen sem mondhattam, hogy a reménybeli barátnőm rokonai ne fogadtak volna kedvesen…

Tényleg meg sem tudtam számolni, hányan voltunk, és – mint utóbb kiderült – Leyla szülei és a testvérei ki sem jöttek elénk, mert ők akkor még nem is tudták, mi minden történt a lányukkal. Aybüke néni (az első, aki a nyakamba ugrott) nem akarta addig felidegesíteni őket, amíg nem tudhatták a lányt biztonságban otthon.

Most ez megtörtént. Valóságos konvojjal indultunk be a városba, négy vagy öt kocsival, és mindegyikbe több ember préselődött be, mint amennyinek hivatalosan lehetett volna. Engem az egyik hátsó ülésen két testesebb hölgy fogott közre, s ott volt még velünk egy nem kevésbé túlsúlyos „kisgyerek” is, aki elvileg az egyik nő ölében ült volna, aki alighanem az anyja volt, de ez az ölbeülős mutatvány csak félig sikerült nekik. Mindenesetre én meg sem tudtam mozdulni.

Útközben mindenfélét kérdezgettek tőlem, s nem igazán vettek arról tudomást, hogy egy kukkot sem értek törökül. Eleinte angollal próbálkoztam, de hamar feladtam. Ők viszont egyáltalán nem. Csak mondták és mondták, illetve kérdezgettek is, én pedig egy idő után csak ültem ott, és vigyorogtam.

Hosszú volt így nagyon az út…

A rokonság szanaszét lakott Isztambul-szerte; voltak olyanok is, akik a távolabbi, ázsiai oldalon, de a szülők és Aybüke néniék viszonylag egymás közelében, Beyogluban, ami a város egyik legrégebbi, történelmi része. Nagyon ürültem, amikor végre megérkeztünk, akkor tudtam végre pár mondatot váltani Leylával. Elmondta, hogy mindenki nagyon hálás nekem, és csak hagyjam, hogy kényeztessenek, azaz egyek meg mindent, amit elém tesznek, de csak módjával igyak abból, amivel kínálnak. Megtudtam, hogy Aybüke néniék közvetlen szomszédjánál fogok lakni, az idősebb néninél egy saját kis szobám lesz, de ne aggódjak, folyamatosan jönnek majd át hozzám a rokonságból. És hamarosan megismerhetem a szüleit is, de ma este ő és Aybüke beszélnek majd velük. El kell mondaniuk mindent, úgyhogy ez biztosan nem lesz rövid este a számukra.

Mondtam Leylának, hogy egyrészről nagyon drukkolok, másrészről nem szeretnék kellemetlenséget okozni vagy terhet jelenteni a rokonainak, és inkább kiveszek a közelben egy szállodai szobát. Őszintén szólva ezt tényleg nagyon szívesen megtettem volna, mert attól tartottam, a túlzott kedvességük következtében nem lesz egy perc nyugalmam sem, legalábbis a megérkezésünk óta eltelt idő erre engedett következtetni. Csakhogy Leyla azt mondta, nagyon megsértődnének, ha visszautasítanám a vendégszeretetüket, de ne aggódjak, nem lesz semmi baj, mindenki kedves és aranyos.

Így csakhamar beköltöztem a nénihez, aki tényleg egy tünemény volt. Nurgülnek hívták, és kábé azonnal egy akkora lakomát varázsolt elém, mintha éppen most főzött volna egy egész lakodalmas seregre. Leylának igaza lett, többen is meglátogattak már aznap, és szerencsémre volt köztük egy tizenkét-tizenhárom éves forma kislány is, aki egészen jól beszélt angolul. Ő elmondta a többieknek, hogy nagyon hálás vagyok, és nagyon köszönök mindent, de ha megengedik, még azelőtt, hogy besötétedne, szeretnék egy rövidet sétálni, mert még sosem voltam Isztambulban, s nagyon érdekelnek az épületek és a történelmi nevezetességek. Többen is ajánlkoztak, hogy szívesen elkalauzolnak, de mondtam, hogy bár nagyon örülnék ennek, úgysem tudnánk szót érteni, de higgyék el, egyedül is jól tájékozódom, és az is rám fér, hogy kiszellőztessem a fejemet.

Tényleg rám fért. Ahogy az utcákat róhattam, egy kicsit megnyugodtam, de azért eléggé felfoghatatlannak tűnt, hogy itt vagyok a világ egyik legnyüzsgőbb városában, és nem is túl távol tőlem ott magasodik az Aranyszarv-öböl fölé a Galata-torony, amit mindig is meg szerettem volna nézni. Elindultam hát abba az irányba.

(Jövő héten folytatjuk)

Scroll to Top