Isztambuli szerelem 14. RÉSZ

Ha a történetünk Leylával egy regény vagy egy sorozat lenne és nem a valóság, akkor pont ettől a pillanattól kezdve durvultak volna be igazán a dolgok, s valószínűleg egy igazi krimibe csöppentünk volna bele. Persze a krimi nagyon is igaz erre a sztorira, hiszen tényleg menekülnie kellett Ömeréktől, s mi azok után, amiket elmesélt, fel is voltunk készülve rá, hogy a török maffia emberei egyszer csak ránk törik az ajtót, aztán meg ki tudja, mi lesz… De az igazság az, hogy pont a következő két nap volt a legnyugalmasabb.

A biztonság kedvéért mindenesetre úgy döntöttünk, hogy elköltözünk az apartmanházból. Pontosabban ezt csak Ábel vetette fel, mondván, ha egy kicsit utánagondolnak és nyomozgatnak Ömer emberei, elég hamar rájöhetnek, kik azok, akik megszöktették a lányt, és könnyen eljuthatnak hozzánk. Erre Törpe kijelentette, hogy nem félünk tőlük, meg amúgy senkitől sem, egy kis testmozgás pedig eleve jót tenne a társaságnak, azaz jöhet a bunyó.

Ahogy nálunk ez mindig szokásos volt, ebből pillanatokon belül kialakult egy jó kis vita, Leyla pedig csak nézett, hogy ezek a magyarok vajon min veszhettek össze ilyen villámgyorsan. Kívülről tényleg úgy tűnhetett, hogy mindjárt egymásnak esünk, de persze erről azért szó sem volt. Az lett végül a kompromisszumos megoldás, hogy költözünk, de csak az apartmanházon belül, amúgy is kellett volna Leylának egy külön szoba vagy egy kis stúdióapartman. Bár amikor ezt megtudta, egyből közölte, ő semmi esetre sem szeretne egyedül lenni, mert fél.

Lementünk a recepcióra, ahol Tamás nagyon udvariasan előadta, mit szeretnénk, ám a csere egy kis értetlenséget szült, mire Törpe átvette a szót, s igen hamar az apartmanház legszebb kilátással rendelkező szobáit sikerült megkapnunk. Nyilván Leyla elhelyezéséért fizetnünk kellett, s – tényleg véletlenül, de – úgy alakult, hogy mi ketten költöztünk be egy kis apartmanba a legfelső emeleten.

A többiek szerint ez pont jól alakult így, mert ha jöttek volna a törökök, én menekíthettem volna a lányt, amíg ők harcolnak, de végül semmi sem történt, senki nem keresett minket, pontosabban nem talált ránk.

Leyla tényleg félt, és biztos volt abban, hogy Ömer kutat utána, utánunk, s mivel a szállodaszektorban is voltak érdekeltségei, tartott attól, hogy esetleg az itteni személyzethez is lehet valami kapcsolata, így akár a személyleírása alapján simán rátalálhatnak. Emiatt nem nagyon mutatkozott az elkövetkező két napban. Az otthoniakkal viszont sokat beszélt telefonon. Ekkor a legnagyobb problémánk az volt, hogy Leyla útlevele Ömernél maradt, mint tudjuk, azt ügyesen elszedték tőle, papírok hiányában pedig nem tudott felszállni egy Isztambulba tartó repülőre. Persze a barátaimnak a vérmérsékletüktől függően erre a helyzetre is voltak ötleteik. Törpe szerint a lányszöktetést követően már gyerekjáték lett volna megszerezni az útlevelet, de ezt kb. mindenki hülyeségnek minősítette, hiszen azt sem tudtuk, pontosan hol van. Ezt maximum úgy lehetett volna kideríteni, ha kiverjük a törökökből. Ám ez több szempontból is kivitelezhetetlennek és értelmetlennek tűnt. Lényegesen logikusabb volt Ábel felvetése, hogy forduljunk az itteni rendőrséghez vagy a török nagykövetséghez, mert abból, amit Leya elmesélt nekünk, lényegében egy bűncselekmény vagy legalábbis annak kísérlete bontakozott ki. Ám Leyla semmilyen hatósághoz nem akart elmenni. Nagyon hevesen tiltakozott ez ellen. Biztos volt benne, hogy ha egy jól szervezett bűnbandával állunk szemben, márpedig ez eléggé sanszos volt, akkor a kapcsolataik mindenhová elérnek, a hivatalos szervekhez is.

– Nálunk így mennek a dolgok – szögezte le Leyla, s mi „megnyugtattuk”, hogy ebben semmi rendkívüli nincsen, mert nálunk is.

Ő pedig azzal nyugtatott minket, hogy otthon Aybüke néniék már biztosan kitaláltak valamit, s ez így is volt. Kiderült, hogy már azt követően intézkedni kezdtek, hogy Leyla „masszázs közben” először fel tudta venni velük a kapcsolatot a szállodából. Villámgyorsan legyártattak neki egy hamis útlevelet, vagyis csak részben volt hamis, mert a valós adataival készült el, és igazából a megfelelő hatóság is állította ki, csak nem a hivatalos úton, szóval fizetni kellett érte szépen, de Leyla azt mondta, ez nem csak hasonlít az eredeti iratra, hanem ugyanúgy néz ki.

Mindezt akkor jegyezte meg, amikor két nap elteltével kivette a FedEx-küldeményből a gondosan becsomagolt útlevelet, s persze addigra már le is voltak foglalva a Turkish Airlines aznap esti isztambuli járatára a jegyek. Nem véletlenül írok jegyeket, mivel én is utaztam vele. Tény, hogy győzködnie kellett, mert azért nem volt korlátlan szabadságom, bár mindent meg tudtam oldani. Mégis furcsa volt kicsit, hogy egy majdnem vadidegen lánnyal utazok Törökországba a mallorcai nyaralást követően, de éreztem, hogy ez így helyes. Aybüke néni is nagyon kérlelt, hogy ne hagyjam egyedül repülőre ülni Leylát, s persze ő is ezt szerette volna, így amikor rám nézett a gyönyörű szemeivel, nyilván nem tudtam ellenállni, s olyan nagyon nem is akartam.

Így szinte észre sem vettem, és máris ott ültünk az Isztambulba tartó járat fedélzetén.

(Jövő héten folytatjuk)

Scroll to Top